"Mikor az alkony áttetsző vörösbe fordult át, a csillagok megjelentek az égen és rákezdtek a csillogó daljátékukra.Anélkül, hogy utat engedtem volna nekik, a könnyeim mégis az érzéseimmel együtt törtek fel és egy parányi tengert alkottak a lábamnál.Az ég nem mozog, csak a nap jön és megy.
A föld sem mozdul, csak te jársz rajta.Az éjféli dal hangosan szólt:"A magányt mindennél jobban gyűlölöm!"...
Bár a nehezebb úton, de attól a naptól fogva megtanultam, mi is a fontos...
Á, csak arra van szükségem, hogy egy kiskanállal össze tudjam lapátolni a boldogságot, főleg, amíg van kivel megosztanom azt."