suffocating .

Szóval egyik nap feltette nekem valaki ezt a kérdést: " akkor milyet várok? " És ekkor tudatosult bennem minden.

-Olyat várok, akit álmaimban tudok csak elképzelni. Olyat, akiről bár mindig azt gondolom úgysem fog eljönni, egy kis remény mindig van bennem. Akiről már az első pillantásnál tudom, igen ő kell nekem. Akinél már első látásra biztos tudok lenni, és nem bizonytalan, lelketlen , vagy csak beletörődött, hogy jó, most jó lesz ő is egy darabig. Nem. Nekem nem feltétlenül az elérhetetlen "herceg" kell, csak olyan, aki eltudja érni nálam, hogy azt mondjam igen, ő kell nekem. Egy csepp bizonytalanság nélkül. Mert bizony ezt nagyon nehéz elérni nálam. 

Olyat akarok, aki csak úgy spontán jön, hirtelen és váratlanul, és mindig történik valami. 

Én nem a szerelmet várom el, hanem annál többet. Magát a tökéletességet akarom, és azt, hogy testileg és lelkileg is olyan legyen, mint ahogy én elképzelem. Mert tudom, hogy ott vagy valahol. Mert mindenkinek van egy ilyen elképzelése, egy ilyen párja, esetleg a szerencsésebbek már megis találták. 

Olyat akarok, aki kíváncsivá tesz a személyiségével, aki rejtélyes, aki mindig egy karnyújtásnyira marad tőlem, olyat, hogy nem telne el úgy nap óra és perc hogy ne rá gondolnék.

Elegem van a tömegből, akik csak jönnek, hitegetnek, aztán végül otthagynak. Ezekben semmi érdekes nincs. Semmi kihívás. Semmi bonyodalom. Semmi érzelem. Semmi érdekes. Semmi élet. Semmi kaland. Csak jók valamire. Pótlékok. Egyszerűen, egy szóval kifejezve: unalmasak.  

Mind ugyanolyanok. Mind ugyanarra gondolnak. Nincs önálló gondolatuk, mert már bennük és a megszokott sablon szövegek vannak. Nincsen saját világuk. Nincs elképzelésük, beérnek akárkivel. Mintha megfulladnék, olyan érzést váltanak ki belőlem ezek az emberek, és szorongást, idegességet, tulajdonképpen már gyilkolási vágyat. Bűnös gondolatokat. 

Szóval, bárhol is vagy én drága különleges emberem, kérlek siess, mert már nembírom tovább.