Újra és újra szembe kerülök ugyanazokkal a fájdalmakkal amit te okoztál nekem.
Itt állok egyedül, akinek már semmije sincs csak a szomorúság.
Egyszer azt mondtad:-"szeretlek". Akkor, abban a pillanatban a szomorúság, a düh, és a fájdalom egyszerre csapott belém, mint egy villám...utána csak mosolyogtam, és azt mondtam:-"hazudsz"
Tudod, a te hibád az egész. Amióta tudod, hogy szerelmes vagyok beléd, azóta csak halvány reményeket keltesz bennem. Azt akarod, hogy elhiggyem a hazug szavaidat?
Átlátok rajtad. Nem kell sajnálnod.Nem kell kötelességből azt mondanod, amit nem akarsz igazán.
De mégis, a lelkem mélyén azt akarom, hogy ezek a szavak igazak legyen, és hogy bár te is ugyanúgy éreznél..
Nem tudok megszabadulni tőled.Mégis miért? Talán egy kicsit mégis jelentek valamit számodra, és nem akarsz a karjaidból elengedni...Miért ölelsz ilyen szorosan? Úgyis elfogok menekülni...
Lehet megérezte, hogy már majdnem könnycseppek gördülnek le az arcomon...hiszen ő ismer a legjobban.
Aztán még egyszer elhangzott az a szó: "szeretlek"....Habár nem láttam, de éreztem magamon ahogy legördülnek a könnycseppjei, és hirtelen megváltozott minden...hittem neki, és hirtelen azt éreztem, hogy igazat mond, és én csak még szorosabban öleltem őt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése