Inner sadness

Nem szeretem a tökéletességed. A precizitásod. Amikor lenézve a világra megfeszül állkapcsod és gúnyos mosolyt villantasz ki rá. A szemed... szinte feketére változik, ami színt ad lelked nagy részének. Éles pillantásaid nyomot hagynak a világban és az embereken, mintha késsel vagdosnák őket. Nem tudnak mire vélni, ezért félnek tőled, pedig csak saját félelmeiket tükrözöd. Mintha az egész világ fájdalmát és bűneit tükröznéd vissza, mint óceán az égboltot. Innen ered az a végtelen, belső szomorúság.

Aggodalom.

'b r e a t h e - l é l e g e z z'
Ezt az egy írást látom folyton a gondolataimban, a fejemben. Próbálok koncentrálni rá, de fuldoklom belül. Sokszor van ez az érzés, általában pánik helyzetbe. És én most késésben vagyok, bár csak 10 perc az egész, még is olyan érzés van bennem végig, minta ezen a késésen az életem múlna és a másik személyé aki felé tartok. Közben az idegesítő telefonhívások és üzenetek, hogy hol vagyok már... a fojtogató érzés csak nő bennem. Ideges vagyok, nagyon. A korai kimerültség érzése közben elmerültem Beethoven gondolatvilágában. A kedvenc szonátám, a Kreutzer következett a zenei listámon - épp helyzetemhez illően. Az az átkozott szonáta...
"Beethoven belépett a zeneterembe, ahol éppen gyakorolták a szerző legújabb művét, a Kreutzer-t. Egy tanítvány figyelte a két előadót, ki zenész karrierről álmodozott s tanulmányozta a két virtuózt, kik megengedték, hogy részt vegyen a próbán, mikor felfigyelt a zeneszerző jelenlétére, aki épp megállt mellette - és itt történt, hogy összeakadt azzal a rejtéllyel ami nem hagyta nyugodni haláláig.
- "Tetszik?"  szólította meg őt Ludwig Van Beethoven. Ekkor már teljesen megsüketült, semmit nem hallott a műből, de állította, hogy biztosan jól összezagyválják alkotását.
- "Mit gondol? A zene borzasztó dolog. Mi a zene? Számomra érthetetlen. Miként hat?" Szólt hozzá ismét Beethoven.
- "Megérinti a lelket?" -Találgatott az ifjú álmodozó.
- "Ostobaság". - Szólt vissza neki a zeneszerző. -"Aki katona zenét hallgat annak megmozdul a lelke? Nem. Az menetel. A keringőre táncol. Ha misét hallgat akkor áldozni fog. A zene hatalma abban áll, hogy azonnal feltárja a zeneszerző gondolatvilágát. A hallgatónak nincs választása. Ez olyan, mint a hipnózis. Nos...mire gondoltam amikor ezt írtam? Egy férfi...a szerelméhez igyekszik...a kocsi elromlott a zuhogó esőben...a kerekek beragadtak a sárba...a nő csak várt és várt... Ez a Férfi aggodalmának a hangja. Ennyi az..amiről ez a zene beszél. Teljesen mindegy mit gondoltál vagy hogy érezted magad. De erről szól." Mondta Beethoven az emlék hatására hipnotikusan, mire a tanítvány elsírta magát, s csodálva hallgatta tovább a művet, át sem gondolva még milyen titkot osztott meg vele a szerző. Hogy ki volt az a Nő...sose mondta el s hiába kérdezte volna. Hála neki egészen másképp kezdte el látni az egész világot. Szerény ambícióit feladva azután a tanítvány Beethoven személyi titkárává vált, segítője volt, s elválaszthatatlanok lettek."

Hajnali 3:07. Minden olyan homályos. Kinyitom a szemem,lassan...Bűnös vörösség körülöttem. Végtelen hatalmas bálterem közepén fekszem egy szófán. Már tudom, hol vagyok. Azon a helyen, ahol megnyilvánul a belső világod. Benne lenni olyan, mintha csak találkoznál valódi éneddel. A belső tér olyan magas, hogy nem látni a végéig - egy végtelen tér. A falakat egészen a végtelen magasig, festmények, portrék borítják, megszámlálhatatlan. Néhány szinten, a festmények közti helyet könyvek sokasága tölti ki. Visszacsukom a szemem, és elfekszem a vörös bársony díványon, mintha csak selymes vérbe borulnék. Egy árnyékot érzékelek, és nem a gyertyák árnyék tánca játszik most körülöttem, hanem Ő hajol fölém. Már nagyon közel van hozzám, érzem a hideget, hirtelen tél lett a szobában. Nem nyitom ki a szemem. Tudja, miért nem. Érzem az érintéseit magamon. Hideg kezével lefog, gyűrűi belevájnak a bőrömbe, éget. Selymet érzékelek, beköti vele a szemem - hát legyek továbbra is a sötétség rabja, gondolja. Még így is érzékelem az arrogáns mosolyát, miközben léte maga az intelligens közöny. A háttérben Wagner operája szól. Már tudom, mi következik ezután. Felkészültem a vágásra, melyet gyűrűjében elrejtett pengével ejtett a mellkasomon, majd halad egyre lejjebb...a vérrel játszadozás elkezdődött. Nyelvével végighalad a vágásokon. Most leveszi rólam a szemfedőt, kinyithatom a szemem. Egy jeges tekintet fúródik az enyémbe. A csókja olyan, mint Júdásé Jézuson a Getsemáné-kertben - ezzel a csókkal fedte fel Jézus valódi létét. Én is így éreztem magam. Leleplezettnek, Általa.