Hajnali 3:07. Minden olyan homályos. Kinyitom a szemem,lassan...Bűnös vörösség körülöttem. Végtelen hatalmas bálterem közepén fekszem egy szófán. Már tudom, hol vagyok. Azon a helyen, ahol megnyilvánul a belső világod. Benne lenni olyan, mintha csak találkoznál valódi éneddel. A belső tér olyan magas, hogy nem látni a végéig - egy végtelen tér. A falakat egészen a végtelen magasig, festmények, portrék borítják, megszámlálhatatlan. Néhány szinten, a festmények közti helyet könyvek sokasága tölti ki. Visszacsukom a szemem, és elfekszem a vörös bársony díványon, mintha csak selymes vérbe borulnék. Egy árnyékot érzékelek, és nem a gyertyák árnyék tánca játszik most körülöttem, hanem Ő hajol fölém. Már nagyon közel van hozzám, érzem a hideget, hirtelen tél lett a szobában. Nem nyitom ki a szemem. Tudja, miért nem. Érzem az érintéseit magamon. Hideg kezével lefog, gyűrűi belevájnak a bőrömbe, éget. Selymet érzékelek, beköti vele a szemem - hát legyek továbbra is a sötétség rabja, gondolja. Még így is érzékelem az arrogáns mosolyát, miközben léte maga az intelligens közöny. A háttérben Wagner operája szól. Már tudom, mi következik ezután. Felkészültem a vágásra, melyet gyűrűjében elrejtett pengével ejtett a mellkasomon, majd halad egyre lejjebb...a vérrel játszadozás elkezdődött. Nyelvével végighalad a vágásokon. Most leveszi rólam a szemfedőt, kinyithatom a szemem. Egy jeges tekintet fúródik az enyémbe. A csókja olyan, mint Júdásé Jézuson a Getsemáné-kertben - ezzel a csókkal fedte fel Jézus valódi létét. Én is így éreztem magam. Leleplezettnek, Általa.