Nem fázok, bár elméletileg hideg van, azért annak ellenére én mégis összehúztam magam körül a kabátom. Bár part mentén sétálok, s körülöttem az egymásra tornyosuló sziklák visszaverik rám a hűvös szelet, nem bánom. Tetszett ez a durvaság, ezt érezni tudtam, ezt be tudtam fogadni. Ezért szeretem a természetet. Ő tud engem és én viszont. A szél süvítése, a tenger morajlása. Mind megszólítás énfelém. Mosolyommal válaszolok hát, ha már megtiszteltek ilyen módon. Csendes utazásaim alatt már többször is megfigyeltem, megtapasztaltam ezt a jelenséget. Az erdők, az égbolt, óceánok és tengerek. Hatalmasságuk és hatalmuk mellett eltörpül az ember lénye. De mindnél csak egyszer kell félned Őket. Én megtettem. Nem csak féltem, hanem rettegtem. Rettegtem, mikor a rejtélyes, végtelenségig nyúló fák a norvég erdőnél kicsalogattak a kunyhóból, s már csak arra eszméltem fel, hogy ott vagyok valahol az erdő mélyén. Végül egyszerűen csak meditáltam, és egy síkba kerültem Önmagammal. Ez az ősenergia mentett meg. Vagy mikor, a kietlen sivatagi országúton annyi hencegő csillag jelent meg az égen, hogy a közöttük lévő résekben megbújó végtelen sötétség pánikba nem ejtett. Szinte hallottam a csillagok nevetését a fülemben. Hiúak, akár csak a Kis herceg rózsája. Menekültem, bár nem volt hová. Ők a mindenség. Egy hajóút során, a dühös óceánnal is találkoztam már. - Visszatérve a mostra, felnéztem a sziklák mögé. Minap reggel egy érzésre indultam el erre az útra. Feltekintve, egy hatalmas, fehér kastély gyönyörű látványa terül elém. Kívülről nagyon valószerűtlennek tűnik, mintha nem is létezne, csak odafestették volna. Kívülről való tisztasága sejteti, hogy belső területében egy csoda tárulhat elénk. Elindulok a misztikus kertjén keresztül, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Elég elhagyatottnak tűnik ez a hely, hiszen szinte már a világ peremére sétáltam ki. Megállok az elülső erkélyénél és csak csodálom. Nem merek beljebb lépni, valami magasztosság lengi körbe az egész alkotást.
De ekkor hirtelen, egy zongora dallam hangzik fel, mint egy jelként. . . Ismerem ezt a művet, Ravel Bolerója. A stílus alapján, megismerem azt is, aki játssza éppen . . .
Már nem a parton vagyok, nem is a szikláknál, de az erkély alatt sem. Már bent vagyok, s festmények vesznek körül, mind Rembrandttól, vagy épp Rubenstől. Az egész barokkot idéz, én pedig elvesztem az időtlenségben, Vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése