Inspirált: A saját testvérem & Kurt Cobain.
Csak bezárkózol a szobádba és egyedül vagy és ezt te élvezed. Szereted a magányt, szeretsz bezárkózni és csak feküdni egész nap, míg el nem sorvadsz. Egész életedben ott maradnál ha tehetnéd, összegömbölyödve egy kis sarokban és csak lehunyod a szemed. Nemkellenek ide démonok, hogy tönkre tegyenek és az őrületbe kergessenek, meg teszed azt te magad is. Hogy nem fuldokolsz a szabadság után? A napsugarak után? Hogy tudod elfelejteni annak melegségét és szeretetét, hogy tudtad felváltani a hamis melegségre és szeretetre amit csak akkor érzel ha befekszel egyedül az ágyadba és csak a takaró ölel át? Ugyan, hisz nemtudod rá a választ, mert már oly annyira elmerültél az önsajnálatban, hogy bárki nyúlna utánad te csak jobban elhúzódnál és csak zuhansz még lejjebb amíg a halál magához nem vesz. Ugye, ez kényelmes így neked nem? Mindig csak azt hajtogatni, hogy nincs remény, nincs kegyelem, úgyse lesz jobb, én semmire sem vagyok jó, haszontalan vagyok és szerencsétlen, ostoba. Ha már annyiszor mondják rád, könnyű is elhinni. A gyenge emberek nem mennek bele ebbe a harcba, csak beletörődnek, bólintanak rá egyet, és beleegyeznek abba, hogy elhordják őket mindennek. Aztán hazamegy, leereszkedett vállal leül, és mintha soha felsem kelne, önsanyargatásba kezd ő is.
ugye, te is, és te is, meg te is....magadra ismertél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése