Ez lennék én?.

Egy önző, hideg nő. A hiúságról már csak ne is beszéljünk. Az érzelmesség számomra délibáb, csak a képzeleteimben létezik. Ami megfog egyszer, az el is enged. Ami szenvedélyemet kiváltja, egy idő után el is hagy, keres más embert, akit boldogíthat. És én? Én itt maradok, egyedül, önmagammal. Próbálom felébreszteni a lelkem, de ő csak csönddel válaszol, megnémult. Nem szól hozzám se a lelkiismeretem, se a szeretet, se a fájdalom. Miért hagynak el? Mert talán az egyetlen, aki számít, ő is itt akart hagyni? Talán még ennek hidegsége rejtőzik bennem, talán a szavak súlya legyőzött ezúttal. Minden egyes nap egy véres küzdelem, önmagammal. Azt hiszem, a legnagyobb háborúkat az életben nem egymással vívjuk meg, hanem saját Magunkkal.

...

hé, te. - Én? -Igen, te... Látod? -Mit? -Hát, még azt mondtad zuhansz, és hogy kapjalak el. Most mit látsz?- Hogy itt vagy mellettem. -Igen, Tehát énis lezuhantam. Megbotlottam, és nem volt mibe kapaszkodnom, végül utolértelek, és most, milyen furcsa a sors, itt vagyok melletted, és együtt zuhanunk fájdalmaink tengerébe, amit mi magunk teremtettünk a lehullott könnycseppekből.

Egy meghatározó pillanat.

Tudod, sose hittem volna, hogy egyszer majd láthatlak szemtől szembe, személyesen beszélgessek veled, vagy hogy egyáltalán melléd ülhetek majd egyszer.
Amiért elkezdtem érdeklődni komolyabban irántad és a Divatod iránt, azt mind a nagynénémnek köszönhetem.
Éppen sétáltunk kifelé az Operából a Coppélia balett előadás után és gondoltuk, még sétálunk az Andrássy úton és környékén egy kicsit. Amikor befordultunk egy kisebb utcába megállított egy szalonnál, odase nézve kérdeztem, miért állunk meg itt? menjünk már... De ő azt mondta nem, ezt megakarja nekem mutatni, garantálja hogy ez érdekelni fog engem. Rendben, mondtam és odafordultam érdektelenül, de amikor megpillantottam a csodaszép ruhákat még lélegezni is elfelejtettem. Maga az elegancia és a letisztultság jelent meg előttem. Úgy éreztem elárasztja egész testemet a szépség és a gazdagság. Azonnal keresni kezdtem a nevet, kinek a műve ez... aztán megpillantottam: Naray Tamas. 

Mindig is tudtam, hogy igen, élsz és létezel és divattervező vagy. De ennyi. Nem igazán foglalkoztam még ilyen témákkal régebben, persze akkor még mondhatni kicsi voltam. 

Most, 18 évesen már másképp fogom fel ezt az egészet és olyan hatással vagy rám az életembe, akik kevesen tudják ezt elérni. 

Visszatérve, a gyönyörű ruhák mellett mást is megpillantottam. Az utolsó reggel Párizsban című könyved plakátját a kirakatban. A nagynéném csak állt ott és mosolygott rám, ezzel mindent elmondva. Én visszamosolyogtam rá boldogan, aztán elindultunk hazafelé. 

Másnap elmentünk a plázába nagynénémmel, és vásárlásunk végén a könyveddel ajándékozott meg, amiért nagyon hálás voltam neki.
Nemsokkal ezután anyu mondta, hogy Náray Tamás könyv-és divat bemutató lesz a Gödöllői kastélyban. Nemvolt kérdés, ott a helyem. Sokan panaszkodtak az időjárás miatt, de gondoltam magamban az kit érdekel, pont az járt a fejemben utolsóként.. ellenben azzal, hogy már alig vártam, hogy lássalak élőben és csodálhassam a bemutatót. Nem hittem volna, hogy ekkora szimpátiát fogsz kiváltani belőlem, még engem is meglepett. Tisztelem a munkásságod, amit elértél és mint embert, úgy tisztellek a legjobban. 

A könyvvel kapcsolatban köszönöm, hogy új érzéseket ismerhettem meg, köszönöm, hogy gondolatban végig kísérhettem életed. Köszönöm, hogy megtanulhattam belőle mi az a kitartás, küzdés és hogy mi is kell igazán az élethez, illetve a sikerhez. Hálás vagyok mindenért~

Csak nézz magadba

Inspirált: A saját testvérem & Kurt Cobain. 

Nézd meg mivé lettél és hova tartasz. Az emberek elmennek egymás mellett és elbeszélnek egymás mellett. Nem értik meg az életet, hogy hogyan is kéne élni. 

Csak bezárkózol  a szobádba és egyedül vagy és ezt te élvezed. Szereted a magányt, szeretsz bezárkózni és csak feküdni egész nap, míg el nem sorvadsz. Egész életedben ott maradnál ha tehetnéd, összegömbölyödve egy kis sarokban és csak lehunyod a szemed. Nemkellenek ide démonok, hogy tönkre tegyenek és az őrületbe kergessenek, meg teszed azt te magad is. Hogy nem fuldokolsz a szabadság után? A napsugarak után? Hogy tudod elfelejteni annak melegségét és szeretetét, hogy tudtad felváltani a hamis melegségre és szeretetre amit csak akkor érzel ha befekszel egyedül az ágyadba és csak a takaró ölel át? Ugyan, hisz nemtudod rá a választ, mert már oly annyira elmerültél az önsajnálatban, hogy bárki nyúlna utánad te csak jobban elhúzódnál és csak zuhansz még lejjebb amíg a halál magához nem vesz. Ugye, ez kényelmes így neked nem? Mindig csak azt hajtogatni, hogy nincs remény, nincs kegyelem, úgyse lesz jobb, én semmire sem vagyok jó, haszontalan vagyok és szerencsétlen, ostoba. Ha már annyiszor mondják rád, könnyű is elhinni. A gyenge emberek nem mennek bele ebbe a harcba, csak beletörődnek, bólintanak rá egyet, és beleegyeznek abba, hogy elhordják őket mindennek. Aztán hazamegy, leereszkedett vállal leül, és mintha soha felsem kelne, önsanyargatásba kezd ő is. 

ugye, te is, és te is, meg te is....magadra ismertél? 

Drifting Memories.

"Mindig azt hittem, hogy muszáj megküzdeni az élet hullámaival, legyenek bármekkorák is. De talán mégsem olyan nagy őrültség sodródni velük, amíg előrevisznek."

Itt csak egy probléma van, hogy én nem azt választottam, hogy megküzdök az élet hullámaival, vagy hogy inkább sodródjak velük, nem.Én inkább menekültem az egész elől.
Egyenesen kitértem minden elől, amíg valaki az utamba nem állt minden egyes lépésemnél.
Azt gondoltam, mi dolga lehet velem.Miért akadályoz mindenben? Idegesített. Azt akarja hogy küzdjek meg az élettel? Minek? Hiszen úgyis legyőzne, mert túl hatalmas és kegyetlen.
Vagy azt akarja, hogy álljak meg egy helyben és fulladjak meg benne?
De egyszer csak megragadta a kezem, és elkezdtünk futni az akadályokkal szemben.
A nap a szemembe világított, alig láttam valamit.Csak rohantam a nap sugarai felé, és csak akkor jöttem rá, hogy ő mentett meg engem saját magamtól.A saját döntéseim miatt jutottam el idáig. Ő mentett meg engem.És végül mikor megálltunk,elengedte a kezem, és csak annyit láttam, hogy valaki száll fel az ég felé, és hatalmas szárnyai vannak.Oly tisztának tűnt, hatalmasnak és erősnek, mintha egy angyal lenne. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy egy angyal volt.Az én őrangyalom.
Majd fogtam egy könyvet, amiben az összes szomorú emlékem benne volt.Kinyitottam, és kitéptem az összes lapot, majd magasról ledobtam az összeset, hogy vigye a szél ahová csak akarja.Megszabadultam tőlük, örökre.Most már egy új élet kezdődik számomra.