Egy meghatározó pillanat.

Tudod, sose hittem volna, hogy egyszer majd láthatlak szemtől szembe, személyesen beszélgessek veled, vagy hogy egyáltalán melléd ülhetek majd egyszer.
Amiért elkezdtem érdeklődni komolyabban irántad és a Divatod iránt, azt mind a nagynénémnek köszönhetem.
Éppen sétáltunk kifelé az Operából a Coppélia balett előadás után és gondoltuk, még sétálunk az Andrássy úton és környékén egy kicsit. Amikor befordultunk egy kisebb utcába megállított egy szalonnál, odase nézve kérdeztem, miért állunk meg itt? menjünk már... De ő azt mondta nem, ezt megakarja nekem mutatni, garantálja hogy ez érdekelni fog engem. Rendben, mondtam és odafordultam érdektelenül, de amikor megpillantottam a csodaszép ruhákat még lélegezni is elfelejtettem. Maga az elegancia és a letisztultság jelent meg előttem. Úgy éreztem elárasztja egész testemet a szépség és a gazdagság. Azonnal keresni kezdtem a nevet, kinek a műve ez... aztán megpillantottam: Naray Tamas. 

Mindig is tudtam, hogy igen, élsz és létezel és divattervező vagy. De ennyi. Nem igazán foglalkoztam még ilyen témákkal régebben, persze akkor még mondhatni kicsi voltam. 

Most, 18 évesen már másképp fogom fel ezt az egészet és olyan hatással vagy rám az életembe, akik kevesen tudják ezt elérni. 

Visszatérve, a gyönyörű ruhák mellett mást is megpillantottam. Az utolsó reggel Párizsban című könyved plakátját a kirakatban. A nagynéném csak állt ott és mosolygott rám, ezzel mindent elmondva. Én visszamosolyogtam rá boldogan, aztán elindultunk hazafelé. 

Másnap elmentünk a plázába nagynénémmel, és vásárlásunk végén a könyveddel ajándékozott meg, amiért nagyon hálás voltam neki.
Nemsokkal ezután anyu mondta, hogy Náray Tamás könyv-és divat bemutató lesz a Gödöllői kastélyban. Nemvolt kérdés, ott a helyem. Sokan panaszkodtak az időjárás miatt, de gondoltam magamban az kit érdekel, pont az járt a fejemben utolsóként.. ellenben azzal, hogy már alig vártam, hogy lássalak élőben és csodálhassam a bemutatót. Nem hittem volna, hogy ekkora szimpátiát fogsz kiváltani belőlem, még engem is meglepett. Tisztelem a munkásságod, amit elértél és mint embert, úgy tisztellek a legjobban. 

A könyvvel kapcsolatban köszönöm, hogy új érzéseket ismerhettem meg, köszönöm, hogy gondolatban végig kísérhettem életed. Köszönöm, hogy megtanulhattam belőle mi az a kitartás, küzdés és hogy mi is kell igazán az élethez, illetve a sikerhez. Hálás vagyok mindenért~

Egy elkésett búcsúlevél.

   Azóta is csak ugyanarra a napra tudok gondolni. Bármennyi éve is volt már, életem végéig őrizni fogom a fájdalmunk.  Tudod, magam előtt látom a múltat, minden egyes nap levetítem magam előtt, ahogy zuhansz le arról a bizonyos gwangan-hídról. Az egész este, annyira tökéletesen indult, és olyan tragikusan is zárult le. Mi csak úgy éreztük, hogy ki kell mennünk a csillagos égbolt alá, hogy lenézhessünk a végtelen tengerre. A szabadságot akartuk átélni, a határtalant, a győzelmünk afelett, hogy elértük az elérhetetlent. De mindez, egy pillanat alatt megszűnt. Másodpercek töredéke alatt egy véletlen miatt, már a vízbe zuhantál. A mindenem, a lelkem, az életem,  a szívem, aki mellett kiteljesedtem, a másik felem eltűnt a mély, rideg és sötét tengerben. Én már nem ölelhettem őt többet, mert a  hullámok elragadták tőlem, most ők ölelték át, s morajlásuk szinte nevetésként visszhangzott a fejemben, bár kétségbe esett sikoltozásomat nem nyomhatta el semmi sem. Napok, hónapok, évek. Mit számít? Az idő kegyetlen fogságában ragadtam, újra azt a napot élem át megállás nélkül. Tegnapig kimentem arra a hídra minden nap, és igen, megfordult már a fejemben, hogy utánad zuhanok én is. De akkor egy lágy, belső hang mindig arra késztetett, hogy ne tegyem. Én mindig tudtam, hogy a te hangod hallottam olyankor.
Végül úgy döntöttem, lezárás képpen ma elhagyom ezt a helyet, és visszatérek igaz otthonunkhoz, Kyotoba, úgy éreztem ott megtalálom végső nyugalmamat és megtaláljuk belső békénket, együtt. Mert igen, bár nem vagy már itt velem testileg, a pirosfonalunk másik vége még mindig a te törékeny csuklódra fonódik rá, csak téged fogad el. Ez jelképezi kinem mondott szerelmünket, a fontosságot, a lelkünk zárát. 

Tudod, akárhányszor felnézek a csillagos égre, a legfényesebb csillagként tekintesz le rám, és minden tavasszal virágzó cseresznyefaként köszönsz nekem, majd minden lehullott tiszta hópehelyként látogatsz meg engem újra és újra, az átlátszó ékkövekként csillogó esővel pedig lemosod bűneimet. 

Kedves emlékem

Sose felejtem el azt a napot, amikor kinéztem a kis fehér házunkból a díszes kis ablakon és megpillantottalak a cseresznyefa alatt amint épp nézel fel rá elmerülve és mosolyogva. Egy álom, vagy valóság? Máig nemtudom eldönteni. Még mindig emlékszem ahogyan egy kis szirom a naptól fénylő hajadba hullott lágyan és kellemesen mint ahogy a meleg szél simogatja az óceán vizét. Ez a kép a fejemben sosem halványul, bármennyi idő is fog még eltelni, ez már beleégett az emlékezetembe. Minden olyan volt, mintha nemis ezen a világon lettünk volna, minden halvány rózsaszínben és tiszta fehérségben fénylett. Gyönyörű volt. A céljaink, a kemény munka, a sok álmodozás, a sok fájdalom és boldogság- Mind akkor teljesült be. És ez az érzés felülmúlhatatlan volt, mintha a mennyet kiszakítottuk volna a helyéről és egyszerűen csak lezuhant volna ide, csak hozzánk.

Drifting Memories.

"Mindig azt hittem, hogy muszáj megküzdeni az élet hullámaival, legyenek bármekkorák is. De talán mégsem olyan nagy őrültség sodródni velük, amíg előrevisznek."

Itt csak egy probléma van, hogy én nem azt választottam, hogy megküzdök az élet hullámaival, vagy hogy inkább sodródjak velük, nem.Én inkább menekültem az egész elől.
Egyenesen kitértem minden elől, amíg valaki az utamba nem állt minden egyes lépésemnél.
Azt gondoltam, mi dolga lehet velem.Miért akadályoz mindenben? Idegesített. Azt akarja hogy küzdjek meg az élettel? Minek? Hiszen úgyis legyőzne, mert túl hatalmas és kegyetlen.
Vagy azt akarja, hogy álljak meg egy helyben és fulladjak meg benne?
De egyszer csak megragadta a kezem, és elkezdtünk futni az akadályokkal szemben.
A nap a szemembe világított, alig láttam valamit.Csak rohantam a nap sugarai felé, és csak akkor jöttem rá, hogy ő mentett meg engem saját magamtól.A saját döntéseim miatt jutottam el idáig. Ő mentett meg engem.És végül mikor megálltunk,elengedte a kezem, és csak annyit láttam, hogy valaki száll fel az ég felé, és hatalmas szárnyai vannak.Oly tisztának tűnt, hatalmasnak és erősnek, mintha egy angyal lenne. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy egy angyal volt.Az én őrangyalom.
Majd fogtam egy könyvet, amiben az összes szomorú emlékem benne volt.Kinyitottam, és kitéptem az összes lapot, majd magasról ledobtam az összeset, hogy vigye a szél ahová csak akarja.Megszabadultam tőlük, örökre.Most már egy új élet kezdődik számomra.