Kedves emlékem

Sose felejtem el azt a napot, amikor kinéztem a kis fehér házunkból a díszes kis ablakon és megpillantottalak a cseresznyefa alatt amint épp nézel fel rá elmerülve és mosolyogva. Egy álom, vagy valóság? Máig nemtudom eldönteni. Még mindig emlékszem ahogyan egy kis szirom a naptól fénylő hajadba hullott lágyan és kellemesen mint ahogy a meleg szél simogatja az óceán vizét. Ez a kép a fejemben sosem halványul, bármennyi idő is fog még eltelni, ez már beleégett az emlékezetembe. Minden olyan volt, mintha nemis ezen a világon lettünk volna, minden halvány rózsaszínben és tiszta fehérségben fénylett. Gyönyörű volt. A céljaink, a kemény munka, a sok álmodozás, a sok fájdalom és boldogság- Mind akkor teljesült be. És ez az érzés felülmúlhatatlan volt, mintha a mennyet kiszakítottuk volna a helyéről és egyszerűen csak lezuhant volna ide, csak hozzánk.

"Nem szerettelek mindig?"

Ami a jelenben most összeköt minket, az a múltban a szerelem volt. A szerelemnek egy része a mostani életünkben is jelen van. Talán ezért ilyen különleges ez a kapcsolat.
A múltban megbocsátottam neked mindenért, és felnéztem rád. Szerettelek. Most is megbocsátok neked mindenért, bármi is az, és szeretni foglak tovább, habár ebben az életünkben talán egy kicsit másképp. Nem is barátként, de nem is úgy mint a múltban. Ez az érzés csak majdnem szerelem, és csak majdnem vagy itt. Mert most ezt az esélyt nem adtuk meg egymásnak. De tudod, sose terveztem, hogy nélküled élem le az életem. Mert mi mindig ott leszünk majd egymásnak.
"És most veled vagyok és megindulnak a könnyeim mert tudom csak majdnem vagy itt."