Ez lennék én?.

Egy önző, hideg nő. A hiúságról már csak ne is beszéljünk. Az érzelmesség számomra délibáb, csak a képzeleteimben létezik. Ami megfog egyszer, az el is enged. Ami szenvedélyemet kiváltja, egy idő után el is hagy, keres más embert, akit boldogíthat. És én? Én itt maradok, egyedül, önmagammal. Próbálom felébreszteni a lelkem, de ő csak csönddel válaszol, megnémult. Nem szól hozzám se a lelkiismeretem, se a szeretet, se a fájdalom. Miért hagynak el? Mert talán az egyetlen, aki számít, ő is itt akart hagyni? Talán még ennek hidegsége rejtőzik bennem, talán a szavak súlya legyőzött ezúttal. Minden egyes nap egy véres küzdelem, önmagammal. Azt hiszem, a legnagyobb háborúkat az életben nem egymással vívjuk meg, hanem saját Magunkkal.

...

hé, te. - Én? -Igen, te... Látod? -Mit? -Hát, még azt mondtad zuhansz, és hogy kapjalak el. Most mit látsz?- Hogy itt vagy mellettem. -Igen, Tehát énis lezuhantam. Megbotlottam, és nem volt mibe kapaszkodnom, végül utolértelek, és most, milyen furcsa a sors, itt vagyok melletted, és együtt zuhanunk fájdalmaink tengerébe, amit mi magunk teremtettünk a lehullott könnycseppekből.

Egy elkésett búcsúlevél.

   Azóta is csak ugyanarra a napra tudok gondolni. Bármennyi éve is volt már, életem végéig őrizni fogom a fájdalmunk.  Tudod, magam előtt látom a múltat, minden egyes nap levetítem magam előtt, ahogy zuhansz le arról a bizonyos gwangan-hídról. Az egész este, annyira tökéletesen indult, és olyan tragikusan is zárult le. Mi csak úgy éreztük, hogy ki kell mennünk a csillagos égbolt alá, hogy lenézhessünk a végtelen tengerre. A szabadságot akartuk átélni, a határtalant, a győzelmünk afelett, hogy elértük az elérhetetlent. De mindez, egy pillanat alatt megszűnt. Másodpercek töredéke alatt egy véletlen miatt, már a vízbe zuhantál. A mindenem, a lelkem, az életem,  a szívem, aki mellett kiteljesedtem, a másik felem eltűnt a mély, rideg és sötét tengerben. Én már nem ölelhettem őt többet, mert a  hullámok elragadták tőlem, most ők ölelték át, s morajlásuk szinte nevetésként visszhangzott a fejemben, bár kétségbe esett sikoltozásomat nem nyomhatta el semmi sem. Napok, hónapok, évek. Mit számít? Az idő kegyetlen fogságában ragadtam, újra azt a napot élem át megállás nélkül. Tegnapig kimentem arra a hídra minden nap, és igen, megfordult már a fejemben, hogy utánad zuhanok én is. De akkor egy lágy, belső hang mindig arra késztetett, hogy ne tegyem. Én mindig tudtam, hogy a te hangod hallottam olyankor.
Végül úgy döntöttem, lezárás képpen ma elhagyom ezt a helyet, és visszatérek igaz otthonunkhoz, Kyotoba, úgy éreztem ott megtalálom végső nyugalmamat és megtaláljuk belső békénket, együtt. Mert igen, bár nem vagy már itt velem testileg, a pirosfonalunk másik vége még mindig a te törékeny csuklódra fonódik rá, csak téged fogad el. Ez jelképezi kinem mondott szerelmünket, a fontosságot, a lelkünk zárát. 

Tudod, akárhányszor felnézek a csillagos égre, a legfényesebb csillagként tekintesz le rám, és minden tavasszal virágzó cseresznyefaként köszönsz nekem, majd minden lehullott tiszta hópehelyként látogatsz meg engem újra és újra, az átlátszó ékkövekként csillogó esővel pedig lemosod bűneimet. 

Kedves emlékem

Sose felejtem el azt a napot, amikor kinéztem a kis fehér házunkból a díszes kis ablakon és megpillantottalak a cseresznyefa alatt amint épp nézel fel rá elmerülve és mosolyogva. Egy álom, vagy valóság? Máig nemtudom eldönteni. Még mindig emlékszem ahogyan egy kis szirom a naptól fénylő hajadba hullott lágyan és kellemesen mint ahogy a meleg szél simogatja az óceán vizét. Ez a kép a fejemben sosem halványul, bármennyi idő is fog még eltelni, ez már beleégett az emlékezetembe. Minden olyan volt, mintha nemis ezen a világon lettünk volna, minden halvány rózsaszínben és tiszta fehérségben fénylett. Gyönyörű volt. A céljaink, a kemény munka, a sok álmodozás, a sok fájdalom és boldogság- Mind akkor teljesült be. És ez az érzés felülmúlhatatlan volt, mintha a mennyet kiszakítottuk volna a helyéről és egyszerűen csak lezuhant volna ide, csak hozzánk.

"Nem szerettelek mindig?"

Ami a jelenben most összeköt minket, az a múltban a szerelem volt. A szerelemnek egy része a mostani életünkben is jelen van. Talán ezért ilyen különleges ez a kapcsolat.
A múltban megbocsátottam neked mindenért, és felnéztem rád. Szerettelek. Most is megbocsátok neked mindenért, bármi is az, és szeretni foglak tovább, habár ebben az életünkben talán egy kicsit másképp. Nem is barátként, de nem is úgy mint a múltban. Ez az érzés csak majdnem szerelem, és csak majdnem vagy itt. Mert most ezt az esélyt nem adtuk meg egymásnak. De tudod, sose terveztem, hogy nélküled élem le az életem. Mert mi mindig ott leszünk majd egymásnak.
"És most veled vagyok és megindulnak a könnyeim mert tudom csak majdnem vagy itt."