Azóta is csak ugyanarra a napra tudok gondolni. Bármennyi éve is volt már, életem végéig őrizni fogom a fájdalmunk. Tudod, magam előtt látom a múltat, minden egyes nap levetítem magam előtt, ahogy zuhansz le arról a bizonyos gwangan-hídról. Az egész este, annyira tökéletesen indult, és olyan tragikusan is zárult le. Mi csak úgy éreztük, hogy ki kell mennünk a csillagos égbolt alá, hogy lenézhessünk a végtelen tengerre. A szabadságot akartuk átélni, a határtalant, a győzelmünk afelett, hogy elértük az elérhetetlent. De mindez, egy pillanat alatt megszűnt. Másodpercek töredéke alatt egy véletlen miatt, már a vízbe zuhantál. A mindenem, a lelkem, az életem, a szívem, aki mellett kiteljesedtem, a másik felem eltűnt a mély, rideg és sötét tengerben. Én már nem ölelhettem őt többet, mert a hullámok elragadták tőlem, most ők ölelték át, s morajlásuk szinte nevetésként visszhangzott a fejemben, bár kétségbe esett sikoltozásomat nem nyomhatta el semmi sem. Napok, hónapok, évek. Mit számít? Az idő kegyetlen fogságában ragadtam, újra azt a napot élem át megállás nélkül. Tegnapig kimentem arra a hídra minden nap, és igen, megfordult már a fejemben, hogy utánad zuhanok én is. De akkor egy lágy, belső hang mindig arra késztetett, hogy ne tegyem. Én mindig tudtam, hogy a te hangod hallottam olyankor.
Végül úgy döntöttem, lezárás képpen ma elhagyom ezt a helyet, és visszatérek igaz otthonunkhoz, Kyotoba, úgy éreztem ott megtalálom végső nyugalmamat és megtaláljuk belső békénket, együtt. Mert igen, bár nem vagy már itt velem testileg, a pirosfonalunk másik vége még mindig a te törékeny csuklódra fonódik rá, csak téged fogad el. Ez jelképezi kinem mondott szerelmünket, a fontosságot, a lelkünk zárát.
Tudod, akárhányszor felnézek a csillagos égre, a legfényesebb csillagként tekintesz le rám, és minden tavasszal virágzó cseresznyefaként köszönsz nekem, majd minden lehullott tiszta hópehelyként látogatsz meg engem újra és újra, az átlátszó ékkövekként csillogó esővel pedig lemosod bűneimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése