Le prêtre.

Egyszer, egy hajnali sétám elvezetett engem egy ismeretlen helyre Budapest csodálatos és labirintus szerű utcáin. Rájöttem, hogy eltévedtem. Egy hatalmas térre érkeztem meg, és megálltam a közepén. Felpillantottam... Vajon mikor lett ilyen vörös az égbolt? Az idő nyirkos, esős volt és  vihar utáni csend telepedett szerteszét a városban. Ez a csend még fagyosabbá tette a légkört, s szinte beszélt hozzám. Egyszer csak magam elé néztem. Egy hatalmas és magas templomot pillantottam meg... Ez eddig is itt volt? Kérdeztem halkan, de kérdésemre csak néma csend volt a válasz. Az alkotás, mintha csak kiemelkedett volna a vörös égboltból. Templom ez egyáltalán?-Gondoltam magamba. A csúcsát alig lehetett látni, olyan magas volt, szinte fölém tornyosult hívogatóan...A vörös égbolt beszínezte a templom falait vér színűre. Az egész templomot szinte körülölelték a hatalmas, gótikus elemű szobrok, amikről a Notre Dame vízköpői jutottak eszembe, csak itt a Démon alakok helyén Angyalok álltak.. Hatalmas fekete ablakok sorakoztak rajta, sötét kíváncsiságot ébresztve, hogy vajon mi lehet odabent. Ahogy végigcsodáltam a templomot, valami magával ragadott, egy ismeretlen erő, amilyet még sose éreztem. Húzott, vonzott magához, szinte hallottam,ahogy hív, hogy menjek közelebb. Lassan elindultam felé, mígnem elértem a hatalmas ajtóig. A kezemet rátapasztottam az ajtóra. Végig húztam rajta a kezem, végig, a falon, az íveken, a hegyes, csipkézett díszítésen. Mélyen magamba szívtam azt az energiát, amit árasztott magából a szinte élő "kastély". A fejemet nekidöntöttem az ajtónak, lefelé.Leborultam ez előtt a csoda előtt. Mintha, csak imádkoznék. De kihez?
Felpillantottam a szobrokra. súlyos tekintettel néztek vissza rám.
Addigra már rájöttem, hogy nem tévedtem el. Nekem ott kellett lennem, hiszen odavezetett.
Te odafent vagy?-suttogtam Istennek. Vártam, reméltem, imádkoztam, hogy van még valaki, aki nem mondott le rólam.
De Isten nem válaszolt.
Mert valaki más válaszolt helyette.

Ez lennék én?.

Egy önző, hideg nő. A hiúságról már csak ne is beszéljünk. Az érzelmesség számomra délibáb, csak a képzeleteimben létezik. Ami megfog egyszer, az el is enged. Ami szenvedélyemet kiváltja, egy idő után el is hagy, keres más embert, akit boldogíthat. És én? Én itt maradok, egyedül, önmagammal. Próbálom felébreszteni a lelkem, de ő csak csönddel válaszol, megnémult. Nem szól hozzám se a lelkiismeretem, se a szeretet, se a fájdalom. Miért hagynak el? Mert talán az egyetlen, aki számít, ő is itt akart hagyni? Talán még ennek hidegsége rejtőzik bennem, talán a szavak súlya legyőzött ezúttal. Minden egyes nap egy véres küzdelem, önmagammal. Azt hiszem, a legnagyobb háborúkat az életben nem egymással vívjuk meg, hanem saját Magunkkal.

...

hé, te. - Én? -Igen, te... Látod? -Mit? -Hát, még azt mondtad zuhansz, és hogy kapjalak el. Most mit látsz?- Hogy itt vagy mellettem. -Igen, Tehát énis lezuhantam. Megbotlottam, és nem volt mibe kapaszkodnom, végül utolértelek, és most, milyen furcsa a sors, itt vagyok melletted, és együtt zuhanunk fájdalmaink tengerébe, amit mi magunk teremtettünk a lehullott könnycseppekből.

Ami odaát van.

Megint hozzátok szólok, angyalaim. Újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem. Sokat gondolkozok rajtatok. Néha arra jutok, hogy ti és a démonok ugyanolyanok vagytok. Sok formátokat mutatja meg a világ. Valahol a legkedvesebb és megbocsátó lények vagytok, máshol pedig könyörtelen jéghideg szoborként ábrázolnak. Talán igazuk van. Olyanok vagytok mint  a márvány szobrok. Tökéletesek, érzés nélküliek és könyörtelenek. Ti, Isten harcosai vagytok. Parancsokat hajtotok végre. Ha Isten azt parancsolja nektek hogy öljetek, akkor öltök. Még ha ártatlan is. Nektek nemszámít... Hiszen aki ellent mond a parancsnak az megbukott. Megbukott, és letaszítjátok őt a földre, vagy a démonok közé ahol bűnhődnie kell.
Dehát mit tudtok tenni? Hiszen így teremtettek titeket.
Sajnállak titeket. Mert nincs érzelmetek. Nemtudtok sajnálni, se megbocsátani, sem szeretni vagy gyűlölni. Csak kivételeztek az emberekkel, ők meg ráfogják a "sors"-ra.Ű
Hát igen. Ezek vagytok ti, hatalmas és "tiszta" angyalok.
De igaz, ez csak egy meglátás a többi közül. Az ember azt hisz, amit akar. Én meg ezt hiszem, mert már kiismertelek titeket.
De, talán mégis jobbak lehettek a démonoknál. Hiszen ők csak kínoznak, és élvezik ezt. Játszadoznak az emberrel, és átverik őt. Belebújnak a sebezhető ember testébe majd szép lassan tömeg lesz belőletek és így romlik meg a világ.