Egyszer, egy hajnali sétám elvezetett engem egy ismeretlen helyre Budapest csodálatos és labirintus szerű utcáin. Rájöttem, hogy eltévedtem. Egy hatalmas térre érkeztem meg, és megálltam a közepén. Felpillantottam... Vajon mikor lett ilyen vörös az égbolt? Az idő nyirkos, esős volt és vihar utáni csend telepedett szerteszét a városban. Ez a csend még fagyosabbá tette a légkört, s szinte beszélt hozzám. Egyszer csak magam elé néztem. Egy hatalmas és magas templomot pillantottam meg... Ez eddig is itt volt? Kérdeztem halkan, de kérdésemre csak néma csend volt a válasz. Az alkotás, mintha csak kiemelkedett volna a vörös égboltból. Templom ez egyáltalán?-Gondoltam magamba. A csúcsát alig lehetett látni, olyan magas volt, szinte fölém tornyosult hívogatóan...A vörös égbolt beszínezte a templom falait vér színűre. Az egész templomot szinte körülölelték a hatalmas, gótikus elemű szobrok, amikről a Notre Dame vízköpői jutottak eszembe, csak itt a Démon alakok helyén Angyalok álltak.. Hatalmas fekete ablakok sorakoztak rajta, sötét kíváncsiságot ébresztve, hogy vajon mi lehet odabent. Ahogy végigcsodáltam a templomot, valami magával ragadott, egy ismeretlen erő, amilyet még sose éreztem. Húzott, vonzott magához, szinte hallottam,ahogy hív, hogy menjek közelebb. Lassan elindultam felé, mígnem elértem a hatalmas ajtóig. A kezemet rátapasztottam az ajtóra. Végig húztam rajta a kezem, végig, a falon, az íveken, a hegyes, csipkézett díszítésen. Mélyen magamba szívtam azt az energiát, amit árasztott magából a szinte élő "kastély". A fejemet nekidöntöttem az ajtónak, lefelé.Leborultam ez előtt a csoda előtt. Mintha, csak imádkoznék. De kihez?
Felpillantottam a szobrokra. súlyos tekintettel néztek vissza rám.
Addigra már rájöttem, hogy nem tévedtem el. Nekem ott kellett lennem, hiszen odavezetett.
Te odafent vagy?-suttogtam Istennek. Vártam, reméltem, imádkoztam, hogy van még valaki, aki nem mondott le rólam.
De Isten nem válaszolt.
Mert valaki más válaszolt helyette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése