Éppen sétáltam a találkozó helyünkre, ami mindig ugyanaz volt már a kezdetektől. Egy régi kis szentély, egy csöndes környéken, szinte mindig csak mi jártunk arrafelé.
Hah, már megint előbb odaérek, gondoltam. Ez jellemző rám. Mindig túl pontos és kimért.Végül megérkeztem és leültem a kis lépcsőre a szentély előtt. Az idő ma szürke és egyhangú, pedig tegnap még sütött a nap. Már meg sem lepődtem, hiszen mindig ez történik, hogy ha találkozunk.
Gyors léptei és zihálása hallatára elszakadtam gondolataimtól és már csak azt vettem észre, hogy hevesen megölelt a nevemet kiáltva. Miután elengedtük egymást, felnéztünk az égre. Közben az eső is eleredt. Csak egymásra néztünk és felnevettünk. Ebben már nem volt semmi meglepő, sőt, az eső mindig a harmadik társunk mikor találkozunk. Mikor ránéztem, kicsit komolyabb volt a tekintete.
Elindultunk a kis sétáló úton az utca mentén. Mindent beborítottak cseresznyevirágok szirmai és az eső. Szeretem a virágok és az eső illatát. Mindig rá emlékeztet.
Séta közben hirtelen megtorpant és én is vele együtt. Kérdőn néztem rá, ő pedig elkezdett beszélni:
-Tudod, azt akarom, hogy mindig mellettem maradj. Komolyan beszélt, viccelődés nélkül, mintha a következő szó a legfontosabb lenne, amit valaha mondott és én hallani fogok.
-Örökre.
-Örökre? Tudod, az örökre elég hosszú idő. Igazából a legtöbb idő. Az öröknél nincs tovább. .
-Tudatában vagyok. Válaszolta.
-Ha megadom neked az örökrét, akkor kérek valamit cserébe.
-Mit? Kérdezte kicsit aggódva.
-Mindent.
-Mindent?
-Min-dent. Néztem rá pislogás nélkül. -Mindent, amit csak adni tudsz nekem. Én pedig megadom neked az örökrét. Ezzel az egyezséget kötöttünk.
-Rendben. Mondta végül.
-Örökre. Feleltem.
És ő azt mondta:
-Mindent.
Megegyeztünk. Elengedtük egymás kezét és folytattuk utukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése