Run.

Egyszer azt írtad, neked nem tűnök bonyolultnak és akit nehéz elviselni. Inkább olyan vagyok, mint aki törékeny, vigyázni és védeni kell.
De ez csak a te képzeletedben létezik. Hiába mondtam és kértem, hogy nyisd ki a szemed. Te még jobban összezártad és képtelen voltál meglátni engem igazán. De nemrég talán végre sikerült belezavarnom a képzeletedbe. Mint amikor a sima,mozdulatlan felületű vízbe beleér az ember keze. Éppen csak egy kicsit értem hozzá és tökéletes kép máris hullámozni kezd. Az égboltból, amit visszatükröz az átlátszó víz, hirtelen csak valami zavaros, összefolyt kép lesz.
Igen, ez történt veled is. Azon a napon szinte csak áradtak belőlem a szavak, te pedig tágra nyílt szemmel csodálkoztál rajtam. De mégis, valamiért még jobban magadhoz öleltél. Olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Fel nem tudom fogni, miért voltál és miért vagy hozzám mindig ilyen jó. Hiszen azon a napon végre beengedtél engem. Most már tudod, hogy veszélyes vagyok. Imádok szenvedni. Szeretem a fájdalmat is. Emlékszem ezt akkor láttad meg, amikor belenyúltam az égő cigarettába és szinte észre se vettem. Sőt, szerettem azt az érzést. Aztán, ha még nem tudatosult benned, akkor le írom miért is nem lehetünk együtt. De nem csak veled, hanem senkivel. Mert nem tudok felelősséget vállalni semmi és senki iránt. Nem bírnám elviselni a tartozást. Főleg azt a félét, ha valakihez tartozok. Nem megy. Nem megy. Úgy sajnálom. De el kell, hogy engedjelek, mert te nem tartozol az én világomba. Te túl jámbor és tiszta vagy hozzám. Az egyetlen, aki az én világomba tartozik, az a legfontosabb ember számomra, ismered is őt. Hiszen ő és én egyek vagyunk. Ez mindig is természetes volt számomra, hiszen ő a Mindenem.  És ha valaki, aki  tartozhat hozzám, az egy olyan személy lesz, aki még kettőnknél is őrültebb, felülmúlhatatlanabb és akit mindketten elfogadunk. De az nem Te vagy. De Te ezt tudod, ugye? Azért vagy most Tokyoba. De ez így jó. Menj, fuss és vissza se nézz Rám.