A műterem hatalmas ablakain beszűrődött a kinti tavasz fénye. A hatalmas fák árnyékainak a formái hullámzottak a padlón amit a lágy szél idézett elő. Csak néztem ezt a mesebeli helyet, a mi helyünket. A hatalmas zongora most némán szól hozzám. A hosszú szófa ami elterül a sarokrészen szinte sír a szenvedélyünk hiányától. Középen a hatalmas festővásznon egy befejezetlen portré áll Rólad. Odasétálok, feszülten elhelyezkedek a szófán. Csak sóvárgást érzek, semmi mást. Lehunyom a szemem és az emlékek visszatérnek hozzám. Az eső és Beethoven Moonlight Sonata dallamát hallottam meg először fejemben. Ennél gyönyörűbb nincs is a világon.
Most odanézek a dallam irányába és meglátlak téged. Szép, vékony zongorista kezed által elhagyják a hangok a hangszert. Az arcod... nincs nemesebb arc a tiednél. Fehéres szőke hajad művészien keretezi arcod. Az öltözéked pedig jellemzi belső gazdagságod. Talán te egy eltévedt herceg vagy? Gondoltam mindig magamban.Az ifjúság nem vonta meg tőled a szép és vonzó külsőt. Azt hiszem, ez nem lehet a valóság. Igen. Sose volt valós. Hiszen olyan messze voltál mindig is. Túl messze. Amikor rád pillantottam, mindig furcsa rettegés fogott el. Hogy lehetséges ez, hogy valakinek puszta egyénisége ennyire igéző volt, hogyha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt, egész művészetemet is? És én engedtem neked. Engedni akartam.
Kinyitom a szemem. Kifejezéstelenül meredtem a hatalmas díszes bejárati ajtóra. Visszatartott lélegzettel várom már, hogy visszatérj. Tudom, hogy én voltam a te egyszerű gyönyöröd. Az egyszerű gyönyör pedig a bonyolult ember utolsó menedéke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése