The woods are waiting for you.

Vár az erdő.
Valami különös erő mindig ehhez az erdőhöz vezet vissza álmomban és éber állapotban is. Hűvös és rejtélyes. Elrejtem magam benne, mint hegyeket a sűrű köd.
Érkezésemkor már messziről látom a fekete csuklyás alakokat, akikről nem tudom, hogy valóság, vagy csak az erdő kivetíti legsötétebb belső félelmem.
Csak állnak ott az erdő mellett húzódó réten, nem mozdulnak. Megáll körülöttük az idő. Mikor már érzékelik a jelenlétem, a fejük egyszerre és lassan mozdul irányomba.
Ha hagynám, hogy el kapjanak, hová vezetnének? Ha eljutok az erdő mélyébe, mivel találkozok?
Az erdő mélyén várni fog egy viskó.
Ha belépsz, otthonra találsz, vagy egy helyre amit otthonnak hívnak, de vérzik.

Mi vagyunk az égen a törés, mikor vihar közeledtével a fekete felhők közt megjelenik a türkiz ég, ami jáde kőként ragyog. Sokféle képpen lehet minket leírni, de azt hiszem a természet  tükröz minket a legjobban. Több oldalát mutatja a világ felé, különböző csoda jelenségeket kreál önmaga által. Néha össze csapnak az erők, néha nyugodtan és békésen kiegészítik egymást, mint napfény és eső. Ezek az elemek végtelen idők óta egymás mellett vannak, egyként léteznek,mint ahogyan mi is.

Inner sadness

Nem szeretem a tökéletességed. A precizitásod. Amikor lenézve a világra megfeszül állkapcsod és gúnyos mosolyt villantasz ki rá. A szemed... szinte feketére változik, ami színt ad lelked nagy részének. Éles pillantásaid nyomot hagynak a világban és az embereken, mintha késsel vagdosnák őket. Nem tudnak mire vélni, ezért félnek tőled, pedig csak saját félelmeiket tükrözöd. Mintha az egész világ fájdalmát és bűneit tükröznéd vissza, mint óceán az égboltot. Innen ered az a végtelen, belső szomorúság.

Aggodalom.

'b r e a t h e - l é l e g e z z'
Ezt az egy írást látom folyton a gondolataimban, a fejemben. Próbálok koncentrálni rá, de fuldoklom belül. Sokszor van ez az érzés, általában pánik helyzetbe. És én most késésben vagyok, bár csak 10 perc az egész, még is olyan érzés van bennem végig, minta ezen a késésen az életem múlna és a másik személyé aki felé tartok. Közben az idegesítő telefonhívások és üzenetek, hogy hol vagyok már... a fojtogató érzés csak nő bennem. Ideges vagyok, nagyon. A korai kimerültség érzése közben elmerültem Beethoven gondolatvilágában. A kedvenc szonátám, a Kreutzer következett a zenei listámon - épp helyzetemhez illően. Az az átkozott szonáta...
"Beethoven belépett a zeneterembe, ahol éppen gyakorolták a szerző legújabb művét, a Kreutzer-t. Egy tanítvány figyelte a két előadót, ki zenész karrierről álmodozott s tanulmányozta a két virtuózt, kik megengedték, hogy részt vegyen a próbán, mikor felfigyelt a zeneszerző jelenlétére, aki épp megállt mellette - és itt történt, hogy összeakadt azzal a rejtéllyel ami nem hagyta nyugodni haláláig.
- "Tetszik?"  szólította meg őt Ludwig Van Beethoven. Ekkor már teljesen megsüketült, semmit nem hallott a műből, de állította, hogy biztosan jól összezagyválják alkotását.
- "Mit gondol? A zene borzasztó dolog. Mi a zene? Számomra érthetetlen. Miként hat?" Szólt hozzá ismét Beethoven.
- "Megérinti a lelket?" -Találgatott az ifjú álmodozó.
- "Ostobaság". - Szólt vissza neki a zeneszerző. -"Aki katona zenét hallgat annak megmozdul a lelke? Nem. Az menetel. A keringőre táncol. Ha misét hallgat akkor áldozni fog. A zene hatalma abban áll, hogy azonnal feltárja a zeneszerző gondolatvilágát. A hallgatónak nincs választása. Ez olyan, mint a hipnózis. Nos...mire gondoltam amikor ezt írtam? Egy férfi...a szerelméhez igyekszik...a kocsi elromlott a zuhogó esőben...a kerekek beragadtak a sárba...a nő csak várt és várt... Ez a Férfi aggodalmának a hangja. Ennyi az..amiről ez a zene beszél. Teljesen mindegy mit gondoltál vagy hogy érezted magad. De erről szól." Mondta Beethoven az emlék hatására hipnotikusan, mire a tanítvány elsírta magát, s csodálva hallgatta tovább a művet, át sem gondolva még milyen titkot osztott meg vele a szerző. Hogy ki volt az a Nő...sose mondta el s hiába kérdezte volna. Hála neki egészen másképp kezdte el látni az egész világot. Szerény ambícióit feladva azután a tanítvány Beethoven személyi titkárává vált, segítője volt, s elválaszthatatlanok lettek."

Hajnali 3:07. Minden olyan homályos. Kinyitom a szemem,lassan...Bűnös vörösség körülöttem. Végtelen hatalmas bálterem közepén fekszem egy szófán. Már tudom, hol vagyok. Azon a helyen, ahol megnyilvánul a belső világod. Benne lenni olyan, mintha csak találkoznál valódi éneddel. A belső tér olyan magas, hogy nem látni a végéig - egy végtelen tér. A falakat egészen a végtelen magasig, festmények, portrék borítják, megszámlálhatatlan. Néhány szinten, a festmények közti helyet könyvek sokasága tölti ki. Visszacsukom a szemem, és elfekszem a vörös bársony díványon, mintha csak selymes vérbe borulnék. Egy árnyékot érzékelek, és nem a gyertyák árnyék tánca játszik most körülöttem, hanem Ő hajol fölém. Már nagyon közel van hozzám, érzem a hideget, hirtelen tél lett a szobában. Nem nyitom ki a szemem. Tudja, miért nem. Érzem az érintéseit magamon. Hideg kezével lefog, gyűrűi belevájnak a bőrömbe, éget. Selymet érzékelek, beköti vele a szemem - hát legyek továbbra is a sötétség rabja, gondolja. Még így is érzékelem az arrogáns mosolyát, miközben léte maga az intelligens közöny. A háttérben Wagner operája szól. Már tudom, mi következik ezután. Felkészültem a vágásra, melyet gyűrűjében elrejtett pengével ejtett a mellkasomon, majd halad egyre lejjebb...a vérrel játszadozás elkezdődött. Nyelvével végighalad a vágásokon. Most leveszi rólam a szemfedőt, kinyithatom a szemem. Egy jeges tekintet fúródik az enyémbe. A csókja olyan, mint Júdásé Jézuson a Getsemáné-kertben - ezzel a csókkal fedte fel Jézus valódi létét. Én is így éreztem magam. Leleplezettnek, Általa. 

II.Találkozás

Nem fázok, bár elméletileg hideg van, azért annak ellenére én mégis összehúztam magam körül a kabátom. Bár part mentén sétálok, s körülöttem az egymásra tornyosuló sziklák visszaverik rám a hűvös szelet, nem bánom. Tetszett ez a durvaság, ezt érezni tudtam, ezt be tudtam fogadni. Ezért szeretem a természetet. Ő tud engem és én viszont. A szél süvítése, a tenger morajlása. Mind megszólítás énfelém. Mosolyommal válaszolok hát, ha már megtiszteltek ilyen módon. Csendes utazásaim alatt már többször is megfigyeltem, megtapasztaltam ezt a jelenséget. Az erdők, az égbolt, óceánok és tengerek. Hatalmasságuk és hatalmuk mellett eltörpül az ember lénye. De mindnél csak egyszer kell félned Őket. Én megtettem. Nem csak féltem, hanem rettegtem. Rettegtem, mikor a rejtélyes, végtelenségig nyúló fák a norvég erdőnél kicsalogattak a kunyhóból, s már csak arra eszméltem fel, hogy ott vagyok valahol az erdő mélyén. Végül egyszerűen csak meditáltam, és egy síkba kerültem Önmagammal. Ez az ősenergia mentett meg. Vagy mikor, a kietlen sivatagi országúton annyi hencegő csillag jelent meg az égen, hogy a közöttük lévő résekben megbújó végtelen sötétség pánikba nem ejtett. Szinte hallottam a csillagok nevetését a fülemben. Hiúak, akár csak a Kis herceg rózsája. Menekültem, bár nem volt hová. Ők a mindenség. Egy hajóút során, a dühös óceánnal is találkoztam már. - Visszatérve a mostra, felnéztem a sziklák mögé. Minap reggel egy érzésre indultam el erre az útra. Feltekintve, egy hatalmas, fehér kastély gyönyörű látványa terül elém. Kívülről nagyon valószerűtlennek tűnik, mintha nem is létezne, csak odafestették volna. Kívülről való tisztasága sejteti, hogy belső területében egy csoda tárulhat elénk. Elindulok a misztikus kertjén keresztül, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Elég elhagyatottnak tűnik ez a hely, hiszen szinte már a világ peremére sétáltam ki. Megállok az elülső erkélyénél és csak csodálom. Nem merek beljebb lépni, valami magasztosság lengi körbe az egész alkotást.
De ekkor hirtelen, egy zongora dallam hangzik fel, mint egy jelként. . . Ismerem ezt a művet, Ravel Bolerója. A stílus alapján, megismerem azt is, aki játssza éppen . . .Már nem a parton vagyok, nem is a szikláknál, de az erkély alatt sem. Már bent vagyok, s festmények vesznek körül, mind Rembrandttól, vagy épp Rubenstől. Az egész barokkot idéz, én pedig elvesztem az időtlenségben, Vele. 

"Sok vizek el nem olthatnák-e szeretetet-A folyóvizek sem boríthatnák azt el"

Most egy történetet fogtok olvasni 2 nagyon különös emberről...Ezt a kapcsolatot nem lehet írásba önteni tökéletesen, azért is születik ennyi történet Róluk, de a történetük addig fog íródni, amíg az ki nem teljesedik. Felkészültetek rájuk? Csak vicceltem. Rájuk nem lehet felkészülni.

-Én az Ég vagyok, Ő pedig a Föld. Ilyen módon szakított szét minket a születésünk. Ezek a hatalmas erők, még sem tudtak szétválasztani lelkileg, hiszen az eső mindig összeköt minket. Az eső a mi piros fonalunk. Szóval, nem akartunk, de leszülettünk erre a bolygóra. Mi csak próbálunk teljes pompában virágozni és kinyílni ezen a Világon. Mindent megragadunk együtt, amit csak lehet. Játszadozunk, különböző szerepeket veszünk fel, de semmi nem elég nekünk. Vajon meddig mehetünk el? Mindig határokat feszegetünk, sokszor túl is lépjük, de ez a mi bosszúnk, hogy egy kis vigaszunk legyen, hogy én az Ég lettem Ő pedig a Föld. Ennek a világnak, csak akkor van értelme, ha a mi világunk is létezik benne. Ha nem is vagyunk mindig egymás közelében, ne legyél szomorú. Azért kell elköszönnünk, hogy újra ölelhessük egymást.
Már semmi nem menne a másik nélkül, szinte egymás életforrásai vagyunk. Hiszen az Ég, a Föld, az eső és a cseresznyefa- Ezek mi vagyunk és egyik sem létezhetne a másik nélkül. Igen, ha kettőnket meg kéne nevezni, így hívnám magunkat: Mi vagyunk maga az Élet.