Minden és Semmi.

Te, akit a mindenemnek hívlak. Eljött a vége. Nem hagylak el, amíg élek. Még ha nem is látlak. Hiszen titokban, mindig ott leszek melletted. Bár nehéz bevallani, erre inkább nekem volt mindig is szükségem, hiszen te vagy az én Hősöm.
Már semmi sem ugyanaz, de egyben mégse változott semmi. Ha az eső esik, még mindig csak rád gondolok, és amikor az égboltra tekintek fel, a te arcod jelenik meg. A felkelő napról, az esti ragyogó csillagokról és az égen megjelenő repülőkről mindig te jutsz az eszembe.Még az állomásról is, mikor hajnalban a vékony vezetékek és az állomás lámpái elvesztik szürkeségüket az égbolt színei alatt . Ez minden napomat végig fogja követni, és visszatükrözik mosolyom és szomorúságomat, de legfőképpen a mi kettőnk történetét, amiben számomra mindig lesz új fejezet. Mert a szívemben mindig téged hívlak. Számtalanszor. Ez az én egyszerű kis búcsú vallomásom.

Ez lennék én?.

Egy önző, hideg nő. A hiúságról már csak ne is beszéljünk. Az érzelmesség számomra délibáb, csak a képzeleteimben létezik. Ami megfog egyszer, az el is enged. Ami szenvedélyemet kiváltja, egy idő után el is hagy, keres más embert, akit boldogíthat. És én? Én itt maradok, egyedül, önmagammal. Próbálom felébreszteni a lelkem, de ő csak csönddel válaszol, megnémult. Nem szól hozzám se a lelkiismeretem, se a szeretet, se a fájdalom. Miért hagynak el? Mert talán az egyetlen, aki számít, ő is itt akart hagyni? Talán még ennek hidegsége rejtőzik bennem, talán a szavak súlya legyőzött ezúttal. Minden egyes nap egy véres küzdelem, önmagammal. Azt hiszem, a legnagyobb háborúkat az életben nem egymással vívjuk meg, hanem saját Magunkkal.

...

hé, te. - Én? -Igen, te... Látod? -Mit? -Hát, még azt mondtad zuhansz, és hogy kapjalak el. Most mit látsz?- Hogy itt vagy mellettem. -Igen, Tehát énis lezuhantam. Megbotlottam, és nem volt mibe kapaszkodnom, végül utolértelek, és most, milyen furcsa a sors, itt vagyok melletted, és együtt zuhanunk fájdalmaink tengerébe, amit mi magunk teremtettünk a lehullott könnycseppekből.