Egy jobb világ.

Most, nézz körbe egy kicsit magad körül. De úgy igazán. Figyeld meg jobban a dolgokat. Mit látsz? Embereket, akik üres lélekkel járják az utakat. Mit hallasz? Gonosz mondatokat, megvetéseket vág oda az egyik ember a másiknak, ami egy egész napot, akár életet ronthat el. Ítélkezéseket, mikor nincs joguk hozzá. Szinte már hallod, ahogy összetörik és semmissé válik a másik ember, igaz?  Mit érzel? Fájdalmat, keserűséget, ürességet, dobbanó szíveket, amikor azt mondják, hogy ez már helyrehozhatatlan. Kétségbe esés, düh, értetlenség, csalódottság. 

És a nagy kérdés: MIÉRT? mindenkinek felkéne tennie magában ezt a kérdést. 

Miért jó az, hogy inkább a poklot hozzuk fel a "föld" alól, és miért nem inkább arra törekszünk, hogy a mennyeket hozzuk le? Miért a rosszat teremtjük, amikor van lehetőség a jóra? Higgy nekem, minden a saját kezünkben van. Azt mondják Isten csak egy van, pedig nem. Mindannyiunkban ott van az az erő, ami "Istenben" is. 

De sajnos, mivel Istenben is megvan a jó és rossz, ezt sokan külön választották, és csak nagyon kevesen találták meg a semleges utat. És aki megtalálta, az mindent elérhet. Erre kéne törekednünk, hogy mindenki egy szinten legyen. Egy semleges világot kell létrehozni, elérni.  De hogy ez miért nem sikerül? Hát azért, mert akik felsőbbrendűnek képzelik magukat, azoknak mind az a céljuk, hogy manipulálják az embereket és ezt már 95%-ban már el is érték. Azt kívánom, bár jönne már az a  tisztítás, ami mindent megváltoztat a jó irányba. 

Én csak egyet akarok: Békét. 

Csak nézz magadba

Inspirált: A saját testvérem & Kurt Cobain. 

Nézd meg mivé lettél és hova tartasz. Az emberek elmennek egymás mellett és elbeszélnek egymás mellett. Nem értik meg az életet, hogy hogyan is kéne élni. 

Csak bezárkózol  a szobádba és egyedül vagy és ezt te élvezed. Szereted a magányt, szeretsz bezárkózni és csak feküdni egész nap, míg el nem sorvadsz. Egész életedben ott maradnál ha tehetnéd, összegömbölyödve egy kis sarokban és csak lehunyod a szemed. Nemkellenek ide démonok, hogy tönkre tegyenek és az őrületbe kergessenek, meg teszed azt te magad is. Hogy nem fuldokolsz a szabadság után? A napsugarak után? Hogy tudod elfelejteni annak melegségét és szeretetét, hogy tudtad felváltani a hamis melegségre és szeretetre amit csak akkor érzel ha befekszel egyedül az ágyadba és csak a takaró ölel át? Ugyan, hisz nemtudod rá a választ, mert már oly annyira elmerültél az önsajnálatban, hogy bárki nyúlna utánad te csak jobban elhúzódnál és csak zuhansz még lejjebb amíg a halál magához nem vesz. Ugye, ez kényelmes így neked nem? Mindig csak azt hajtogatni, hogy nincs remény, nincs kegyelem, úgyse lesz jobb, én semmire sem vagyok jó, haszontalan vagyok és szerencsétlen, ostoba. Ha már annyiszor mondják rád, könnyű is elhinni. A gyenge emberek nem mennek bele ebbe a harcba, csak beletörődnek, bólintanak rá egyet, és beleegyeznek abba, hogy elhordják őket mindennek. Aztán hazamegy, leereszkedett vállal leül, és mintha soha felsem kelne, önsanyargatásba kezd ő is. 

ugye, te is, és te is, meg te is....magadra ismertél? 

Kedves emlékem

Sose felejtem el azt a napot, amikor kinéztem a kis fehér házunkból a díszes kis ablakon és megpillantottalak a cseresznyefa alatt amint épp nézel fel rá elmerülve és mosolyogva. Egy álom, vagy valóság? Máig nemtudom eldönteni. Még mindig emlékszem ahogyan egy kis szirom a naptól fénylő hajadba hullott lágyan és kellemesen mint ahogy a meleg szél simogatja az óceán vizét. Ez a kép a fejemben sosem halványul, bármennyi idő is fog még eltelni, ez már beleégett az emlékezetembe. Minden olyan volt, mintha nemis ezen a világon lettünk volna, minden halvány rózsaszínben és tiszta fehérségben fénylett. Gyönyörű volt. A céljaink, a kemény munka, a sok álmodozás, a sok fájdalom és boldogság- Mind akkor teljesült be. És ez az érzés felülmúlhatatlan volt, mintha a mennyet kiszakítottuk volna a helyéről és egyszerűen csak lezuhant volna ide, csak hozzánk.