II.Találkozás

Nem fázok, bár elméletileg hideg van, azért annak ellenére én mégis összehúztam magam körül a kabátom. Bár part mentén sétálok, s körülöttem az egymásra tornyosuló sziklák visszaverik rám a hűvös szelet, nem bánom. Tetszett ez a durvaság, ezt érezni tudtam, ezt be tudtam fogadni. Ezért szeretem a természetet. Ő tud engem és én viszont. A szél süvítése, a tenger morajlása. Mind megszólítás énfelém. Mosolyommal válaszolok hát, ha már megtiszteltek ilyen módon. Csendes utazásaim alatt már többször is megfigyeltem, megtapasztaltam ezt a jelenséget. Az erdők, az égbolt, óceánok és tengerek. Hatalmasságuk és hatalmuk mellett eltörpül az ember lénye. De mindnél csak egyszer kell félned Őket. Én megtettem. Nem csak féltem, hanem rettegtem. Rettegtem, mikor a rejtélyes, végtelenségig nyúló fák a norvég erdőnél kicsalogattak a kunyhóból, s már csak arra eszméltem fel, hogy ott vagyok valahol az erdő mélyén. Végül egyszerűen csak meditáltam, és egy síkba kerültem Önmagammal. Ez az ősenergia mentett meg. Vagy mikor, a kietlen sivatagi országúton annyi hencegő csillag jelent meg az égen, hogy a közöttük lévő résekben megbújó végtelen sötétség pánikba nem ejtett. Szinte hallottam a csillagok nevetését a fülemben. Hiúak, akár csak a Kis herceg rózsája. Menekültem, bár nem volt hová. Ők a mindenség. Egy hajóút során, a dühös óceánnal is találkoztam már. - Visszatérve a mostra, felnéztem a sziklák mögé. Minap reggel egy érzésre indultam el erre az útra. Feltekintve, egy hatalmas, fehér kastély gyönyörű látványa terül elém. Kívülről nagyon valószerűtlennek tűnik, mintha nem is létezne, csak odafestették volna. Kívülről való tisztasága sejteti, hogy belső területében egy csoda tárulhat elénk. Elindulok a misztikus kertjén keresztül, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Elég elhagyatottnak tűnik ez a hely, hiszen szinte már a világ peremére sétáltam ki. Megállok az elülső erkélyénél és csak csodálom. Nem merek beljebb lépni, valami magasztosság lengi körbe az egész alkotást.
De ekkor hirtelen, egy zongora dallam hangzik fel, mint egy jelként. . . Ismerem ezt a művet, Ravel Bolerója. A stílus alapján, megismerem azt is, aki játssza éppen . . .Már nem a parton vagyok, nem is a szikláknál, de az erkély alatt sem. Már bent vagyok, s festmények vesznek körül, mind Rembrandttól, vagy épp Rubenstől. Az egész barokkot idéz, én pedig elvesztem az időtlenségben, Vele. 

"Sok vizek el nem olthatnák-e szeretetet-A folyóvizek sem boríthatnák azt el"

Most egy történetet fogtok olvasni 2 nagyon különös emberről...Ezt a kapcsolatot nem lehet írásba önteni tökéletesen, azért is születik ennyi történet Róluk, de a történetük addig fog íródni, amíg az ki nem teljesedik. Felkészültetek rájuk? Csak vicceltem. Rájuk nem lehet felkészülni.

-Én az Ég vagyok, Ő pedig a Föld. Ilyen módon szakított szét minket a születésünk. Ezek a hatalmas erők, még sem tudtak szétválasztani lelkileg, hiszen az eső mindig összeköt minket. Az eső a mi piros fonalunk. Szóval, nem akartunk, de leszülettünk erre a bolygóra. Mi csak próbálunk teljes pompában virágozni és kinyílni ezen a Világon. Mindent megragadunk együtt, amit csak lehet. Játszadozunk, különböző szerepeket veszünk fel, de semmi nem elég nekünk. Vajon meddig mehetünk el? Mindig határokat feszegetünk, sokszor túl is lépjük, de ez a mi bosszúnk, hogy egy kis vigaszunk legyen, hogy én az Ég lettem Ő pedig a Föld. Ennek a világnak, csak akkor van értelme, ha a mi világunk is létezik benne. Ha nem is vagyunk mindig egymás közelében, ne legyél szomorú. Azért kell elköszönnünk, hogy újra ölelhessük egymást.
Már semmi nem menne a másik nélkül, szinte egymás életforrásai vagyunk. Hiszen az Ég, a Föld, az eső és a cseresznyefa- Ezek mi vagyunk és egyik sem létezhetne a másik nélkül. Igen, ha kettőnket meg kéne nevezni, így hívnám magunkat: Mi vagyunk maga az Élet.

My destiny ☔

Már találkozásunk előtt is megragadt minket a végzet. De mi is a végzet? Számomra Te vagy az. Azt hiszem, a végzetünk megismerésünkkor fedte fel magát, majd meghatározta életünk. Már 6 éve, hogy hálás vagyok, hogy az életemben tudhatlak téged. Miattad tudok élni igazán, mintha csak Te biztosítanád számomra a levegőt, de ezt ugyanúgy el is tudod venni. Hiszen a testemet összetörhetné bárki, a lelkemet csak te tudod. Hogyan is lehetne átlagos az életünk? Hiszen még az élet játékát is kijátszuk mi ketten. 

Mianhae

Saranghae

Yongseohae

But You're My Everything

De jöhet bármilyen kegyetlenség is az életünkbe, a gyógyulás mindig bekövetkezik és erősebben térünk vissza mint valaha.

Kedves élet, köszönöm, hogy találkozhattam a lelkem másik felével. A köztünk lévő kapcsolat még mindig meghatározhatatlan és nem lehet megfogalmazni sem, de ez így jó. 

Szóval cseppet sem túlzás, ha azt mondom, Te vagy nekem a minden és az életem értelme. Találkozzunk és legyünk együtt mindig amíg csak esik az eső ezen a világon. 

The bored Prince

Az unott Herceg most barokkos bársony kanapéján épp elmerengett gondolataiba. Szeméből eltűnt a fény és csillogás amit a külsővel palástol már. Előtte bűnözők ülnek egy díszes asztalnál testre szabott gazdag öltönyben. Körülöttük a földön mindenhol pénz van szétszórva, kezükben a drága alkohol és a hatalmas szobát betölti a hangos kárörvendő nevetés, de ő csak csendben figyel. A Herceg többé már nem az a jól nevelt, kiszolgált fiú aki egykor volt. A kastély mintha meghalt volna, olyan üres és csendes. Megkopott, mint a gazdája. 

Az unott Herceget kivezette a sötét külvilágba a másik énje. De akárhány bűnt is követett el új társaival, a teste,arca ugyanolyan makulátlan és tiszta maradt. Lelke eltűnését már csupán egy hatalmas kép tudná megmutatni amely Őt ábrázolja. Minden bűne csak azon a képen látszana. Mindezek nyoma mégis szemében meglátszódik. Jéghideg és kifejezéstelen. A belső harc amelyben küzdött magával végleg elbukott régi önmagának hitt ártatlan énje.

Sóvárgás

A műterem hatalmas ablakain beszűrődött a kinti tavasz fénye. A hatalmas fák árnyékainak a formái hullámzottak a padlón amit a lágy szél idézett elő. Csak néztem ezt a mesebeli helyet,  a mi helyünket. A hatalmas zongora most némán szól hozzám. A hosszú szófa ami elterül a sarokrészen szinte sír a szenvedélyünk hiányától. Középen a hatalmas festővásznon egy befejezetlen portré áll Rólad. Odasétálok, feszülten elhelyezkedek a szófán. Csak sóvárgást érzek, semmi mást. Lehunyom a szemem és az emlékek visszatérnek hozzám. Az eső és Beethoven Moonlight Sonata dallamát hallottam meg először fejemben. Ennél gyönyörűbb nincs is a világon. 

Most odanézek a dallam irányába és meglátlak téged. Szép, vékony zongorista kezed által elhagyják a hangok a hangszert. Az arcod... nincs nemesebb arc a tiednél. Fehéres szőke hajad művészien keretezi arcod. Az öltözéked pedig jellemzi belső gazdagságod. Talán te egy eltévedt herceg vagy? Gondoltam mindig magamban.Az ifjúság nem vonta meg tőled a szép és vonzó külsőt.   Azt hiszem, ez nem lehet a valóság. Igen. Sose volt valós. Hiszen olyan messze voltál mindig is. Túl messze. Amikor rád pillantottam, mindig furcsa rettegés fogott el. Hogy lehetséges ez, hogy valakinek puszta egyénisége ennyire igéző volt, hogyha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt, egész művészetemet is? És én engedtem neked. Engedni akartam. 

Kinyitom a szemem. Kifejezéstelenül meredtem a hatalmas díszes bejárati ajtóra. Visszatartott lélegzettel várom már, hogy visszatérj. Tudom, hogy én voltam a te egyszerű gyönyöröd. Az egyszerű gyönyör pedig a bonyolult ember utolsó menedéke. 

Sofa

A elegáns nő akit éppen megláttam magas házam ablakából rágyújtott egy cigarettára. Mélyen beleszívott majd kifújta a füstöt, és én utánoztam a finom mozdulatokat bent az ablaknál állva. Ahogy vékony, hosszú ujjai közé fogja a cigarettát, majd kecses mozdulattal szépen ívelt, vöröses árnyalatú rúzsos ajkához emeli. Minden érzelem nélkül tettem ezt, nem úgy, mint az a nő. Ő megkönnyebbült, hogy rágyújthatott és nyugalom árasztotta el a lelkét. Elmosolyodtam. Az eső szemerkél, az ablak bepárásodott. Egy sóhajtás hagyta el számat, mégsem lettem nyugodtabb. Ez a nap is, mint a többi, zavaros és hangos. A csend volt számomra a legnagyobb zaj. Az eső halk kopogása az ablakon kínzó volt. A párától nem kapni levegőt. De az egyszerű napok elteltével megkedveltem ezeket a jelenségeket. Elfordultam az ablaktól. Inkább leültem a kis kanapéra a hatalmas ablak alatt, kezemben egy klasszikus könyvvel kényelmesen elmerültem az álomvilágomban és a történtek hangulatával zárom le a valóságot.

Run.

Egyszer azt írtad, neked nem tűnök bonyolultnak és akit nehéz elviselni. Inkább olyan vagyok, mint aki törékeny, vigyázni és védeni kell.
De ez csak a te képzeletedben létezik. Hiába mondtam és kértem, hogy nyisd ki a szemed. Te még jobban összezártad és képtelen voltál meglátni engem igazán. De nemrég talán végre sikerült belezavarnom a képzeletedbe. Mint amikor a sima,mozdulatlan felületű vízbe beleér az ember keze. Éppen csak egy kicsit értem hozzá és tökéletes kép máris hullámozni kezd. Az égboltból, amit visszatükröz az átlátszó víz, hirtelen csak valami zavaros, összefolyt kép lesz.
Igen, ez történt veled is. Azon a napon szinte csak áradtak belőlem a szavak, te pedig tágra nyílt szemmel csodálkoztál rajtam. De mégis, valamiért még jobban magadhoz öleltél. Olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Fel nem tudom fogni, miért voltál és miért vagy hozzám mindig ilyen jó. Hiszen azon a napon végre beengedtél engem. Most már tudod, hogy veszélyes vagyok. Imádok szenvedni. Szeretem a fájdalmat is. Emlékszem ezt akkor láttad meg, amikor belenyúltam az égő cigarettába és szinte észre se vettem. Sőt, szerettem azt az érzést. Aztán, ha még nem tudatosult benned, akkor le írom miért is nem lehetünk együtt. De nem csak veled, hanem senkivel. Mert nem tudok felelősséget vállalni semmi és senki iránt. Nem bírnám elviselni a tartozást. Főleg azt a félét, ha valakihez tartozok. Nem megy. Nem megy. Úgy sajnálom. De el kell, hogy engedjelek, mert te nem tartozol az én világomba. Te túl jámbor és tiszta vagy hozzám. Az egyetlen, aki az én világomba tartozik, az a legfontosabb ember számomra, ismered is őt. Hiszen ő és én egyek vagyunk. Ez mindig is természetes volt számomra, hiszen ő a Mindenem.  És ha valaki, aki  tartozhat hozzám, az egy olyan személy lesz, aki még kettőnknél is őrültebb, felülmúlhatatlanabb és akit mindketten elfogadunk. De az nem Te vagy. De Te ezt tudod, ugye? Azért vagy most Tokyoba. De ez így jó. Menj, fuss és vissza se nézz Rám.