Emlékfonál.

"Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják."

Amikor megláttalak, azt gondoltam mi ugyanolyanok vagyunk.Közel akartam hozzád kerülni.Azt gondoltam, mi biztos megértjük majd egymást.A múltunk ugyanolyan szomorú és fájdalmas... Már akkor tudtam, hogy köztünk egy olyan kötelék van, ami hasonlít a múltunkhoz.Ugyanolyan fájdalmas és szomorú... Amikor már többet voltunk együtt, egy hatalmas nagy űr kezdett kialakulni bennem, ezt nem tudom megmagyarázni.Szenvedtem, nem tudtam mit tegyek, és még mindig nem tudom...Bármikor amikor úgy éreztem, hogy elveszítelek nem tudtam mit csinálni, csak sírni és veszekedni veled.Olyasmi érzés, mint a szerelem, de mégsem az.Ez egy leírhatatlan érzés, nem tudom megmagyarázni, bármennyit is gondolkodok ezen...
Tudod, én soha nem lennék képes elválni tőled, bármi is történjen.

Én a saját történetemet keresem, mélyen magamba néztem, és végre megtaláltam...

Mindenkiben megvan az a hatalmas nagy űr, és mindenki máshogy vezeti le ezt a feszültséget.
Számomra az írás és a rajzolás jelenti a nyugalmat.Ilyenkor elmerülök az álom világomban, és megvalósítom az álmaimat.Amikor rajzolok, felszabadulok, és abban a pillanatban úgy érzem lerajzolnám az egész életem.Amikor írok, olyan mintha egy regényt írnék saját magamról, az érzéseimről.

A rossz utat választottad, és ezt te nagyon is jól tudtad...

"A művészet valami olyan dolog, ami örökké tart"

Elindultál valamerre, és egy rossz útra tértél.Eltévedtél, lelked másfelé húzott téged.
Te azt hitted, hogy nem vagy elég jó, ezért azt gondoltad, neked már úgyis mindegy.
Ő elfelejtette azt, hogy az igazi művészet a lélekből fakad, de ő pont a lelkétől akart megszabadulni.Érzések nélküli akart lenni.

Ő volt valaki, és nemvolt egy névtelen senki...

Te már nemlétezel számomra.

Az én szememben te már réges rég megszűntél létezni.Egyszerűen kitöröltelek emlékeimből, elfelejtettelek.Sajnálom, az én világomban már nincs többé helyed. Most már egyszerűen elsétálok melletted, ha köszönsz én nem köszönök vissza, ha rám nézel én másfelé pillantok majd, és te fájó szívvel, egy könnycseppett hullatva még gyorsan oda súgod nekem: -Sajnálom...

Te is tudod jól, lelked mélyén már akkoris utáltál.

Megismersz valakit, jóban lesztek, majd megutáljátok egymást pár rossz szó miatt, esetleg félreértések miatt.Elkezdesz gyűlölni, és bármit megteszel, hogy rossz legyen nekem.De semmi gond, tudod én megbocsátottam neked bármikor mert barátok voltunk még ha csak voltunk is.
Tudod, én megbocsátottam neked azt a sok rossz szót amit a fejemhez vágtál.
Tudod, én még azt is megbocsátottam neked, hogy amikor én sírtam, akkor te csak mosolyogtál rajtam, pedig azt sem tudtad miért sírok.
Neked mindent mindig megbocsátottam, de magamnak sosem bocsátok meg, mert amikor neked mondták azt a sok rossz szót, én mindig veled voltam, amikor sírtál, én mindig meg vígasztaltalak, és amikor mindenki mosolygott rajtad amiért sírtál, én mindig megvédtelek...
De tudod mit? Máskor én ezt már nem fogom megtenni érted, és tudod mit? A lelkem mélyén most már én is utállak.(:

Barátoknak nevezzük őket.

...Sosem szabad elfeledkeznünk azokról, akik sokkal régebb óta ott álltak az oldalunkon, mai is ott állnak és fognak is, mert ők nem tűnnek el álomszerűen. Csak vannak, csendben, megértéssel és szeretettel. Nem bántanak, nem szólnak, nem szidnak, nem mennek el. Barátoknak nevezzük őket...

Just Be Friends.

A határok között vagyunk mind ketten...
Egy törhetetlen üvegfal van köztünk,ami elválaszt minket...
A kapcsolat ami unalmassá vált...
Mondd miért kell ennek így történnie?...

Nélküled hiányos maradok.

Amikor még kicsik voltak,megfogadták egymásnak,hogy örökre együtt maradnak...
Szép lassan kezdtek felnőni,és még mindig együtt voltak,mondván azt,még mindig,hogy ők sosem fognak szét válni.A lány mindig a fiúhoz fordult oda,ha valami bántotta szívét.Legtöbbször,mindig csak egy valami bántotta őt,az ha látta,hogy a fiú újabb barátokat szerez.Már közép iskolásak voltak,új barátok,új kötelékek.A lány tartott attól,hogy lassan valaki átveszi a helyét és elfelejti őt a fiú.Mindig meg akadályozta,hogy új barátokat szerezzen.Talán túl önző volt? Nem.Csak annyi az egész,hogy a fiú nélkül hiányos maradna...
De a lány egy pillantásra nemfigyelt jól,és a fiúnak barátnője lett.
A lány szenvedett.Nagyon félt.Most milesz ezután?Mit fogok én nélküle kezdeni?
A fiú is rájött egy nap,hogy itt nemjó valami.Úgy érezte elkell mennie a lányhoz és bevallani neki...
-Sajnálom,nem figyeltem eléggé.Csak egy lépéssel távolodtam el mellőled,és máris elveszítettelek...
Olyan volt mintha a másik felem eltűnt volna.
Kérlek...Legyünk örökre barátok,mert nélküled hiányos maradok...
És továbbra is örökre együtt maradtak...

Csillagtalan éjszaka.

Amikor ott álltunk a csillagos ég alatt rád néztem egy pillanatra és láttam,hogy a tekinteted olyan üres. Én csak néztelek de te ezt észre sem véve csak tovább nézted a csillagos eget.
Azt gondoltam,körülötted most megszűnt minden.Azt gondoltam,te biztosan máshogy látod ezt a képet ami most felettünk van.Azt gondoltam,hogy te most elmerültél abban a végtelen tájban.
Úgy éreztem,hogy inkább most nem kéne szólnom neked,hogy kérlek térj vissza ide és menjünk haza. Nem.Úgy éreztem most csendben kéne maradnom,és vele együtt elmerülnöm ebben a végtelen és szomorú képben.
De vajon miért szomorú?
Mert ezen a napon a te szemedben a csillagok nem ragyognak odafenn olyan szép fényesen.
Olyan halványan fénylenek már....Olyan mintha ők akarnák hogy itt maradjunk velük és csak gyönyörködjünk bennük. Mert azt gondolják,ettől szebben fognak majd ragyogni,hogy valaki gondol rájuk...

(:

"Fogd a kezem jó barát még újabb ezer éven át.Vár reánk a nagyvilág,induljunk hát.
Az úton lesz ki velünk lépdel,de csak te vagy aki végig elkísérsz."

Rájöttem,hogy mi mindig együtt maradunk.Volt olyan pillanat,amikor a piros fonál elszakadt.
Azonban csak a látható piros fonál szakadt el,ami a lelkünkben van az még mindig ugyanúgy állt,mikor megismertük egymást. Azon a napon komolyan azt hittem hogy vége.Nélküle olyan üres voltam.Nem akartam bevallani magamnak hogy hiányzik és szükségem van rá....

-Tudom,hogy össze vagyunk kapcsolódva ezért kell elválnunk. Gondoltam ezt.

De ez nem így van.Csak mi gondoltuk így.Azt gondoltuk útban vagyunk egymásnak.
De hirtelen egy segítő kéz megfogta kezünket és újra összekapcsolt minket....

Célok.Döntések.

Amikor elindultam háttal neked tudtam,hogy mire vállalkozom.
Tudtam,hogy el kell hagynom téged...
Mégis elindultam,a saját céljaim miatt...
Éreztem,hogy vissza nézel még utoljára..
Utoljára....Többé ne nézz vissza. Csak élj. Éld az életed,váltsd valóra az álmaidat nélkülem...

Egy fantasy világban élek,mert utálom a valóságot ahogy van.
És amikor kirúgnak a nagy nagy fantasy világomból...
Nem tudom mit tegyek...


Hiába próbáljuk elfelejteni azt ami történt.
Örökre megmarad bennünk ez a fájdalom.
Hiába próbálunk jóvátenni mindent.
Mi már egy megtört szív vagyunk.
Egy ketté szakadt vidám kép.
Az álmok eltűnnek,ahogy a piros fonál is.
Egymásnak háttal állunk és két különböző útra indultunk el.
Egyet lépsz,és minden megváltozik...

Indulás.

Elindulunk.Szép lassan megyünk,és nem nézünk vissza soha többé.Ezt kell tennünk,érzem.Ez elöl nem menekülhetünk."
Ezt gondoltam,mikor a szobám sarkában ültem egymagam.Sötét éjszaka volt ez,de egy fény bevilágított szobám sarkába.A hold.Kinéztem,és elgondolkoztam az életemen.Ez így nem jó.Tennem kell valamit,mert ha most nem teszem meg,azt már nem élném túl.Elindultam hát hozzá.Együtt útra keltünk.Jött velünk az a személy is,akiben mindig megbíztunk.Ő olyan volt,mint egy kis kutya.Egyfolytában csak ugatott és magát istenítette egész úton miközben cipelte a bőröndjeinket.
Alig bírtam.Úgy éreztem össze dől a világ,miközben mi épp a céljainkat próbáljuk elérni.

Egy álom

Kora reggel volt.Kikeltünk az ágyból és kinéztünk az ablakon.Az ablakon túl,egy csodálatos látvány fogott meg.
Oda kinn az egész utca sorra tele volt hulló cseresznyefákkal.Csodálatos volt.Mindent beborított ennek a csodálatos virágnak a szirma.Minden elbűvölő.Közelebbről akartuk hát látni,ezért kimentünk.Annyira boldog voltam.Ahogy láttam,hogy számomra a legfontosabb személyek boldogok.Ahogy mi hárman előrementünk,észre vettem,hogy legjobb barátnőm lemaradt.Ő csak ott állt a küszöbön,és aggódva sétáltam vissza majd megkérdeztem,hogy mi a baj. Alig tudott valamit kinyögni és láttam,hogy szeme könnyezik. Azt felelte:-semmi, csak ami most előttem van azt láttam álmaimban is.
Énis...énis ugyanezt láttam álmaimban.Én szememben is megjelent egy könnycsepp,majd szorosan megöleltük egymást és ezt mondtam:- Induljunk. Hidd el, elérünk odáig és nem fogunk soha felébredni...
Ott álltunk a cseresznye fa alatt és mosolyogtunk.Ahogy láttam hogy szerelmem és két barátom mosolyog,egy leírhatatlan érzés volt bennem.