Egy meghatározó pillanat.

Tudod, sose hittem volna, hogy egyszer majd láthatlak szemtől szembe, személyesen beszélgessek veled, vagy hogy egyáltalán melléd ülhetek majd egyszer.
Amiért elkezdtem érdeklődni komolyabban irántad és a Divatod iránt, azt mind a nagynénémnek köszönhetem.
Éppen sétáltunk kifelé az Operából a Coppélia balett előadás után és gondoltuk, még sétálunk az Andrássy úton és környékén egy kicsit. Amikor befordultunk egy kisebb utcába megállított egy szalonnál, odase nézve kérdeztem, miért állunk meg itt? menjünk már... De ő azt mondta nem, ezt megakarja nekem mutatni, garantálja hogy ez érdekelni fog engem. Rendben, mondtam és odafordultam érdektelenül, de amikor megpillantottam a csodaszép ruhákat még lélegezni is elfelejtettem. Maga az elegancia és a letisztultság jelent meg előttem. Úgy éreztem elárasztja egész testemet a szépség és a gazdagság. Azonnal keresni kezdtem a nevet, kinek a műve ez... aztán megpillantottam: Naray Tamas. 

Mindig is tudtam, hogy igen, élsz és létezel és divattervező vagy. De ennyi. Nem igazán foglalkoztam még ilyen témákkal régebben, persze akkor még mondhatni kicsi voltam. 

Most, 18 évesen már másképp fogom fel ezt az egészet és olyan hatással vagy rám az életembe, akik kevesen tudják ezt elérni. 

Visszatérve, a gyönyörű ruhák mellett mást is megpillantottam. Az utolsó reggel Párizsban című könyved plakátját a kirakatban. A nagynéném csak állt ott és mosolygott rám, ezzel mindent elmondva. Én visszamosolyogtam rá boldogan, aztán elindultunk hazafelé. 

Másnap elmentünk a plázába nagynénémmel, és vásárlásunk végén a könyveddel ajándékozott meg, amiért nagyon hálás voltam neki.
Nemsokkal ezután anyu mondta, hogy Náray Tamás könyv-és divat bemutató lesz a Gödöllői kastélyban. Nemvolt kérdés, ott a helyem. Sokan panaszkodtak az időjárás miatt, de gondoltam magamban az kit érdekel, pont az járt a fejemben utolsóként.. ellenben azzal, hogy már alig vártam, hogy lássalak élőben és csodálhassam a bemutatót. Nem hittem volna, hogy ekkora szimpátiát fogsz kiváltani belőlem, még engem is meglepett. Tisztelem a munkásságod, amit elértél és mint embert, úgy tisztellek a legjobban. 

A könyvvel kapcsolatban köszönöm, hogy új érzéseket ismerhettem meg, köszönöm, hogy gondolatban végig kísérhettem életed. Köszönöm, hogy megtanulhattam belőle mi az a kitartás, küzdés és hogy mi is kell igazán az élethez, illetve a sikerhez. Hálás vagyok mindenért~

Feketelista

"Még sose találkoztunk? Akkor miért beszélsz rólam? Ha nincs konkrét indokod, akkor nézd csak meg a képem a faladon. Mit gondolsz? Hát nem vagyok szép?" Egyáltalán nem vagyok kedves. Hozzáadtalak a listához, addig foglak piszkálni, amíg kibaszott ideges nem leszel. Adok neked egy esélyt, szóval édes, vigyázz magadra, életben hagylak még. Hé, ne aludj be, ne forgasd a szemeid, emeld fel a mocskos fejed és nézz rám. Bazdmeg, kurva,  akkor majd én lassan lehajtom a merev fejed, ehhez úgy is értesz! Ez az utolsó figyelmeztetésem, egyenesen a szemedbe mondom, NEM KEDVELLEK. Általában nem mondom el őszintén a dolgokat, de aznap rohadtul idegesítő voltál, ha a barátom vagy, akkor ez nem helyes amit teszel, használj egy kis etikát, hogy mered a szexepiled használni? Ez itt nem a te helyed, jusson el az agyadig. Ah, annyira idegesítő voltál, hogy ott sírtál és nyüszögtél bazdmeg... mond, mit tehettem volna? Hát megadtam azt,amit érdemeltél. A bűneidért~ haha. Már rajta vagy a feketelistán, túl késő a bocsánatomért esedezni édes~ 

Egy elkésett búcsúlevél.

   Azóta is csak ugyanarra a napra tudok gondolni. Bármennyi éve is volt már, életem végéig őrizni fogom a fájdalmunk.  Tudod, magam előtt látom a múltat, minden egyes nap levetítem magam előtt, ahogy zuhansz le arról a bizonyos gwangan-hídról. Az egész este, annyira tökéletesen indult, és olyan tragikusan is zárult le. Mi csak úgy éreztük, hogy ki kell mennünk a csillagos égbolt alá, hogy lenézhessünk a végtelen tengerre. A szabadságot akartuk átélni, a határtalant, a győzelmünk afelett, hogy elértük az elérhetetlent. De mindez, egy pillanat alatt megszűnt. Másodpercek töredéke alatt egy véletlen miatt, már a vízbe zuhantál. A mindenem, a lelkem, az életem,  a szívem, aki mellett kiteljesedtem, a másik felem eltűnt a mély, rideg és sötét tengerben. Én már nem ölelhettem őt többet, mert a  hullámok elragadták tőlem, most ők ölelték át, s morajlásuk szinte nevetésként visszhangzott a fejemben, bár kétségbe esett sikoltozásomat nem nyomhatta el semmi sem. Napok, hónapok, évek. Mit számít? Az idő kegyetlen fogságában ragadtam, újra azt a napot élem át megállás nélkül. Tegnapig kimentem arra a hídra minden nap, és igen, megfordult már a fejemben, hogy utánad zuhanok én is. De akkor egy lágy, belső hang mindig arra késztetett, hogy ne tegyem. Én mindig tudtam, hogy a te hangod hallottam olyankor.
Végül úgy döntöttem, lezárás képpen ma elhagyom ezt a helyet, és visszatérek igaz otthonunkhoz, Kyotoba, úgy éreztem ott megtalálom végső nyugalmamat és megtaláljuk belső békénket, együtt. Mert igen, bár nem vagy már itt velem testileg, a pirosfonalunk másik vége még mindig a te törékeny csuklódra fonódik rá, csak téged fogad el. Ez jelképezi kinem mondott szerelmünket, a fontosságot, a lelkünk zárát. 

Tudod, akárhányszor felnézek a csillagos égre, a legfényesebb csillagként tekintesz le rám, és minden tavasszal virágzó cseresznyefaként köszönsz nekem, majd minden lehullott tiszta hópehelyként látogatsz meg engem újra és újra, az átlátszó ékkövekként csillogó esővel pedig lemosod bűneimet. 

Istanbul óta, csak Istanbul létezik...

Lefekszem egy kőre közép Kanlicában,

Elérem, hogy a könnyeim felússzanak a

fellegvárba.

Nincs mit tenni, el akart menni, elment,

Mindkettőt megértem, s úgy fáj, hogy a

befejezés egyoldalú...

Szükségem van most a délnyugati szélre, 

egy evezőre és egy hajóra, 

Néhány palack rubinkő a rejtekhelyen,

a föld és az ég piros.

Esküszöm arra, ami lesz, s ami már elmúlt,

még ha szégyen is, akkor sem bánom.

A hajnalcsillagok, melyek maradtak az

estéből rám hullanak. 

Ah, Istanbul óta, csak Istanbul létezik,

Mely soha nem látott még ilyen szenvedést,

Meghalok a szerelmedért, nem maradt 

nyoma a büszkeségemnek. 

Milyen kár, hogy annyi ember legyőzte

önmagát, Nem találtak gyógyírt az

árulásra, a szívben van egy nagy fekete lyuk,

Nincs mit tenni, ez a szív, megszerette az új

külsőt, tudom, az új kinézetet, az új izgalmat.

Fordítás~ : Marosvári Bereniké <3

Sezen Aksu- Istanbul Istanbul Olali

Egy jobb világ.

Most, nézz körbe egy kicsit magad körül. De úgy igazán. Figyeld meg jobban a dolgokat. Mit látsz? Embereket, akik üres lélekkel járják az utakat. Mit hallasz? Gonosz mondatokat, megvetéseket vág oda az egyik ember a másiknak, ami egy egész napot, akár életet ronthat el. Ítélkezéseket, mikor nincs joguk hozzá. Szinte már hallod, ahogy összetörik és semmissé válik a másik ember, igaz?  Mit érzel? Fájdalmat, keserűséget, ürességet, dobbanó szíveket, amikor azt mondják, hogy ez már helyrehozhatatlan. Kétségbe esés, düh, értetlenség, csalódottság. 

És a nagy kérdés: MIÉRT? mindenkinek felkéne tennie magában ezt a kérdést. 

Miért jó az, hogy inkább a poklot hozzuk fel a "föld" alól, és miért nem inkább arra törekszünk, hogy a mennyeket hozzuk le? Miért a rosszat teremtjük, amikor van lehetőség a jóra? Higgy nekem, minden a saját kezünkben van. Azt mondják Isten csak egy van, pedig nem. Mindannyiunkban ott van az az erő, ami "Istenben" is. 

De sajnos, mivel Istenben is megvan a jó és rossz, ezt sokan külön választották, és csak nagyon kevesen találták meg a semleges utat. És aki megtalálta, az mindent elérhet. Erre kéne törekednünk, hogy mindenki egy szinten legyen. Egy semleges világot kell létrehozni, elérni.  De hogy ez miért nem sikerül? Hát azért, mert akik felsőbbrendűnek képzelik magukat, azoknak mind az a céljuk, hogy manipulálják az embereket és ezt már 95%-ban már el is érték. Azt kívánom, bár jönne már az a  tisztítás, ami mindent megváltoztat a jó irányba. 

Én csak egyet akarok: Békét. 

Csak nézz magadba

Inspirált: A saját testvérem & Kurt Cobain. 

Nézd meg mivé lettél és hova tartasz. Az emberek elmennek egymás mellett és elbeszélnek egymás mellett. Nem értik meg az életet, hogy hogyan is kéne élni. 

Csak bezárkózol  a szobádba és egyedül vagy és ezt te élvezed. Szereted a magányt, szeretsz bezárkózni és csak feküdni egész nap, míg el nem sorvadsz. Egész életedben ott maradnál ha tehetnéd, összegömbölyödve egy kis sarokban és csak lehunyod a szemed. Nemkellenek ide démonok, hogy tönkre tegyenek és az őrületbe kergessenek, meg teszed azt te magad is. Hogy nem fuldokolsz a szabadság után? A napsugarak után? Hogy tudod elfelejteni annak melegségét és szeretetét, hogy tudtad felváltani a hamis melegségre és szeretetre amit csak akkor érzel ha befekszel egyedül az ágyadba és csak a takaró ölel át? Ugyan, hisz nemtudod rá a választ, mert már oly annyira elmerültél az önsajnálatban, hogy bárki nyúlna utánad te csak jobban elhúzódnál és csak zuhansz még lejjebb amíg a halál magához nem vesz. Ugye, ez kényelmes így neked nem? Mindig csak azt hajtogatni, hogy nincs remény, nincs kegyelem, úgyse lesz jobb, én semmire sem vagyok jó, haszontalan vagyok és szerencsétlen, ostoba. Ha már annyiszor mondják rád, könnyű is elhinni. A gyenge emberek nem mennek bele ebbe a harcba, csak beletörődnek, bólintanak rá egyet, és beleegyeznek abba, hogy elhordják őket mindennek. Aztán hazamegy, leereszkedett vállal leül, és mintha soha felsem kelne, önsanyargatásba kezd ő is. 

ugye, te is, és te is, meg te is....magadra ismertél? 

Kedves emlékem

Sose felejtem el azt a napot, amikor kinéztem a kis fehér házunkból a díszes kis ablakon és megpillantottalak a cseresznyefa alatt amint épp nézel fel rá elmerülve és mosolyogva. Egy álom, vagy valóság? Máig nemtudom eldönteni. Még mindig emlékszem ahogyan egy kis szirom a naptól fénylő hajadba hullott lágyan és kellemesen mint ahogy a meleg szél simogatja az óceán vizét. Ez a kép a fejemben sosem halványul, bármennyi idő is fog még eltelni, ez már beleégett az emlékezetembe. Minden olyan volt, mintha nemis ezen a világon lettünk volna, minden halvány rózsaszínben és tiszta fehérségben fénylett. Gyönyörű volt. A céljaink, a kemény munka, a sok álmodozás, a sok fájdalom és boldogság- Mind akkor teljesült be. És ez az érzés felülmúlhatatlan volt, mintha a mennyet kiszakítottuk volna a helyéről és egyszerűen csak lezuhant volna ide, csak hozzánk.

Menekülés.

Elakarok tűnni. Itt akarok hagyni mindent és mindenkit. Csak egy szó nélkül. Mert miértne tehetném meg?  Hiszen nincs jogotok megállítani engem. egyikőtöknek sem. 

Csak fognám magam, felülnék egy buszra, még csak azsem érdekelne merre megy. Bármerre. Csak el innen. Messze azoktól akik megfosztanak a szabadságtól és bezárva érzem magam miattuk ami olyan mintha kínoznának, vagy épp fojtogatnának. Mert elegem van hogy nap mint nap hallgatnom kell őket. És ők még azthiszik engem érdekelnek meg amiket beszélnek egyfolytában. Hát nem. Kurvára leszarom az egészet. Rohadtul nemérdekel a problémájuk. És ezekben a percekben bármit megtennék hogy eltűnjenek és befogják azt a kibaszott szájukat. Bármit. Vagy azért hogy én  eltűnhessek közülük.  Tökmindegy. Bárcsak megtörténne velem is az, hogy fogom a számomra legfontosabb embert, beülünk  egy cabrioba vagy bármilyen kocsiba és nekivágunk a világnak. csak megyünk. amerre kedvünk tartja. Elhihetitek: nem hiányozna semmi, amit magam mögött hagytam. Semmi. 

Csak mennénk, szelnénk az utakat, lágy szellő simítaná végig a hajunkat, és ordítva énekeljük a kedvenc számainkat a kihaltabb-vagy forgalmasabb utakon. Bejárnánk az összes helyet ahova mennénk, néha 1-1 kitérő végülis belefér. Megszállnánk az útszéli motelekben és másnap indulnánk tovább. Valahol megállnánk több napra is, és aztcsinálnánk amit akarunk. Elmennénk inni, bulizni és még a nevezetességeket is mind megnéznénk. És így tovább. amíg csak megnem unnánk vagy jönne egy újjabb fantasztikus ötletünk. Igen. Én hiszem, hogy egyszer ez mind megfog valósulni. De azthiszem ezt kitűzhetem újra és újra elsődleges célnak, amiért érdemes küzdenem teljes erőmből.