Örökre.Mindent.

Éppen sétáltam a találkozó helyünkre, ami mindig ugyanaz volt már a kezdetektől. Egy régi kis szentély, egy csöndes környéken, szinte mindig csak mi jártunk arrafelé.
Hah, már megint előbb odaérek, gondoltam. Ez jellemző rám. Mindig túl pontos és kimért.Végül megérkeztem és leültem a kis lépcsőre a szentély előtt. Az idő ma szürke és egyhangú, pedig tegnap még sütött a nap. Már meg sem lepődtem, hiszen mindig ez történik, hogy ha találkozunk.
Gyors léptei és zihálása hallatára elszakadtam gondolataimtól és már csak azt vettem észre, hogy hevesen megölelt a nevemet kiáltva. Miután elengedtük egymást, felnéztünk az égre. Közben az eső is eleredt. Csak egymásra néztünk és felnevettünk. Ebben már nem volt semmi meglepő, sőt, az eső mindig a harmadik társunk mikor találkozunk. Mikor ránéztem, kicsit komolyabb volt a tekintete.
Elindultunk a kis sétáló úton az utca mentén. Mindent beborítottak cseresznyevirágok szirmai és az eső. Szeretem a virágok és az eső illatát. Mindig rá emlékeztet.
Séta közben hirtelen megtorpant és én is vele együtt. Kérdőn néztem rá, ő pedig elkezdett beszélni:
-Tudod, azt akarom, hogy mindig mellettem maradj. Komolyan beszélt, viccelődés nélkül, mintha a következő szó a legfontosabb lenne, amit valaha mondott és én hallani fogok.
-Örökre.
-Örökre? Tudod, az örökre elég hosszú idő. Igazából a legtöbb idő. Az öröknél nincs tovább. .
-Tudatában vagyok. Válaszolta.
-Ha megadom neked az örökrét, akkor kérek valamit cserébe.
-Mit? Kérdezte kicsit aggódva.
-Mindent.
-Mindent?
-Min-dent. Néztem rá pislogás nélkül. -Mindent, amit csak adni tudsz nekem. Én pedig megadom neked az örökrét. Ezzel az egyezséget kötöttünk.
-Rendben. Mondta végül.
-Örökre. Feleltem.
És ő azt mondta:
-Mindent.
 Megegyeztünk. Elengedtük egymás kezét és folytattuk utukat.

Le prêtre.

Egyszer, egy hajnali sétám elvezetett engem egy ismeretlen helyre Budapest csodálatos és labirintus szerű utcáin. Rájöttem, hogy eltévedtem. Egy hatalmas térre érkeztem meg, és megálltam a közepén. Felpillantottam... Vajon mikor lett ilyen vörös az égbolt? Az idő nyirkos, esős volt és  vihar utáni csend telepedett szerteszét a városban. Ez a csend még fagyosabbá tette a légkört, s szinte beszélt hozzám. Egyszer csak magam elé néztem. Egy hatalmas és magas templomot pillantottam meg... Ez eddig is itt volt? Kérdeztem halkan, de kérdésemre csak néma csend volt a válasz. Az alkotás, mintha csak kiemelkedett volna a vörös égboltból. Templom ez egyáltalán?-Gondoltam magamba. A csúcsát alig lehetett látni, olyan magas volt, szinte fölém tornyosult hívogatóan...A vörös égbolt beszínezte a templom falait vér színűre. Az egész templomot szinte körülölelték a hatalmas, gótikus elemű szobrok, amikről a Notre Dame vízköpői jutottak eszembe, csak itt a Démon alakok helyén Angyalok álltak.. Hatalmas fekete ablakok sorakoztak rajta, sötét kíváncsiságot ébresztve, hogy vajon mi lehet odabent. Ahogy végigcsodáltam a templomot, valami magával ragadott, egy ismeretlen erő, amilyet még sose éreztem. Húzott, vonzott magához, szinte hallottam,ahogy hív, hogy menjek közelebb. Lassan elindultam felé, mígnem elértem a hatalmas ajtóig. A kezemet rátapasztottam az ajtóra. Végig húztam rajta a kezem, végig, a falon, az íveken, a hegyes, csipkézett díszítésen. Mélyen magamba szívtam azt az energiát, amit árasztott magából a szinte élő "kastély". A fejemet nekidöntöttem az ajtónak, lefelé.Leborultam ez előtt a csoda előtt. Mintha, csak imádkoznék. De kihez?
Felpillantottam a szobrokra. súlyos tekintettel néztek vissza rám.
Addigra már rájöttem, hogy nem tévedtem el. Nekem ott kellett lennem, hiszen odavezetett.
Te odafent vagy?-suttogtam Istennek. Vártam, reméltem, imádkoztam, hogy van még valaki, aki nem mondott le rólam.
De Isten nem válaszolt.
Mert valaki más válaszolt helyette.

Ő olyan nekem, mint az eső.

Szeretem az esőt. Szeretem ahogy finoman összemossa a világ kontúrjait. Olyan mintha énis beleolvadnék a tájba. Szeretem az eső hangját. Olyan megnyugtató. Mintha gyengéden elmosná a világ sebeit. Meg gyógyítja a hegyeket, a fákat, a virágokat. És engem is. 

 Olyan vagy nekem mint az eső. Elég csak rád néznem és megnyugszom. Bárki lehet mellettem, vagy körülöttem, hiszen mindig téged foglak választani. Ilyenkor egy kicsit elszorul a torkom. Ha szükségem volt rád, mindig megfoghattam a kezed. Így van. Te olyan vagy nekem mint az eső. Ha velem vagy, tisztán, mélyeket lélegezhetek. Innen tudom hogy te nagyon, nagyon fontos vagy nekem.

Sose felejtem el,amikor megfogtad a kezem és csak szaladtunk. Csak szaladtunk, körülöttünk pedig a tavaszból megmaradt szirmok szálltak a levegőben és követték utunkat... 

Hirtelen megállítottál, miközben futottunk a lépcsősorokon. Hátra pillantottam, hogy megnézzem mi történt. Csak vártam a pillanatot, hogy mit fogsz tenni, mi lesz a következő lépésed. Az idő megint megállt, ahogy a szemedbe néztem. Ekkor közel hajoltál hozzám, és ezt mondtad: "-Érzem a szívverésed.Ez a sors. Azt mondják, hogy minden embernek más a szívverése. Ahogyan nincs két ugyanolyan arc sem." Aztán átöleltél, fejemet a szívedhez ölelted, és közben ezt suttogtad: "-Hallgasd. Ugyanolyan, mint a tiéd, igaz? Így azt mondom, ez a sors. Te és Én. "

Mindig is így volt.

..Hogy miért futottam el? Azért, mert te is elrohantál a kettőnk életéből, magamra hagyva. Hogy élhettem volna ezek után? Ezért inkább csak futottam, azzal a reménnyel, hátha egy ponton talán egymásba szaladunk...


....Most egyedül vagyok. Nincs olyan hely, vagy társaság ahová betudnék illeszkedni, hiszen veled kezdődött az életem. Nélküled ez lehetetlen. Így volt ez mindig is. Ha te nem vagy, én sem vagyok. Ha téged nem szeretnek, engem se szeressenek. Ha nem veled, akkor senkivel. Az örökké szót mindig is megvetettem de melletted mégis bátran kimondom. Így hát, ki is mondom: Így lesz ez örökre.

Csak téged.

Az idő csak telik és telik, és én úgy érzem minden egyes perccel közelebb kerülök ahhoz, hogy mindent elrontsak. A ki nem mondott szavak széttörnek. A csönd, ami kialakult köztünk. A büszkeség és önzőség, amit már hetek óta próbálok átlépni. A tudatlanság, amibe megfulladok. A napok, amikor rájövök hogy egy kis mosoly mennyire tud fájni, mennyire idegennek tud tűnni. A tudat, hogy lépnem kéne, de túl gyáva vagyok. A válasz, amivel nemtudok szembenézni. 

Az egyetlen, amivel tisztában vagyok, hogy csak téged akarlak az életembe. Csak téged. Senki mást. 

Túl önző vagyok, látod.....?

Minden és Semmi.

Te, akit a mindenemnek hívlak. Eljött a vége. Nem hagylak el, amíg élek. Még ha nem is látlak. Hiszen titokban, mindig ott leszek melletted. Bár nehéz bevallani, erre inkább nekem volt mindig is szükségem, hiszen te vagy az én Hősöm.
Már semmi sem ugyanaz, de egyben mégse változott semmi. Ha az eső esik, még mindig csak rád gondolok, és amikor az égboltra tekintek fel, a te arcod jelenik meg. A felkelő napról, az esti ragyogó csillagokról és az égen megjelenő repülőkről mindig te jutsz az eszembe.Még az állomásról is, mikor hajnalban a vékony vezetékek és az állomás lámpái elvesztik szürkeségüket az égbolt színei alatt . Ez minden napomat végig fogja követni, és visszatükrözik mosolyom és szomorúságomat, de legfőképpen a mi kettőnk történetét, amiben számomra mindig lesz új fejezet. Mert a szívemben mindig téged hívlak. Számtalanszor. Ez az én egyszerű kis búcsú vallomásom.

Ez lennék én?.

Egy önző, hideg nő. A hiúságról már csak ne is beszéljünk. Az érzelmesség számomra délibáb, csak a képzeleteimben létezik. Ami megfog egyszer, az el is enged. Ami szenvedélyemet kiváltja, egy idő után el is hagy, keres más embert, akit boldogíthat. És én? Én itt maradok, egyedül, önmagammal. Próbálom felébreszteni a lelkem, de ő csak csönddel válaszol, megnémult. Nem szól hozzám se a lelkiismeretem, se a szeretet, se a fájdalom. Miért hagynak el? Mert talán az egyetlen, aki számít, ő is itt akart hagyni? Talán még ennek hidegsége rejtőzik bennem, talán a szavak súlya legyőzött ezúttal. Minden egyes nap egy véres küzdelem, önmagammal. Azt hiszem, a legnagyobb háborúkat az életben nem egymással vívjuk meg, hanem saját Magunkkal.

...

hé, te. - Én? -Igen, te... Látod? -Mit? -Hát, még azt mondtad zuhansz, és hogy kapjalak el. Most mit látsz?- Hogy itt vagy mellettem. -Igen, Tehát énis lezuhantam. Megbotlottam, és nem volt mibe kapaszkodnom, végül utolértelek, és most, milyen furcsa a sors, itt vagyok melletted, és együtt zuhanunk fájdalmaink tengerébe, amit mi magunk teremtettünk a lehullott könnycseppekből.