Majdnem szerelem.

"Csak egy dolog fontos, hogy álmodjunk,de ne külön, hanem együtt~"


Emlékszem, mindig mikor találkoztunk szorosan átöleltük egymást és mosolyogtunk. Úgy örültem, hogy végre megint együtt lehetünk. A szívem mindig gyorsabban vert, mikor veled voltam. Amikor másokkal voltál, vagy másokról beszéltél, akkor mindig olyan féltékeny voltam. Nem akartam, hogy másé is legyél.Azt akartam, hogy csak velem legyél boldog, csak velem nevess. Önző voltam. Aztán akárhányszor is összevesztünk, mindig szenvedtem.Éreztem a sikító fájdalmat a szívemben, akárcsak most. Túl akarok lépni rajta, nem akarok sírni többé, de nem megy, nem tudok túl lépni rajta, túl gyáva vagyok, valami visszahúz, és nem akarja, hogy újra mosolyogjunk együtt. Az a valami kitépte az egyik szárnyamat, és többé már nem lehetek a te angyalod. Nem tudok többé rendesen repülni az ég felé, nem tudom megfogni a kezed, pedig már csak egy kicsi kellene hozzá. A szárnyaim nem bírták tovább, le zuhantam, te pedig elindultál tovább nélkülem, talán egy másik személlyel.Kérlek, várj rám örökre, várj azért, hogy egyszer újra együtt lehessünk. Egyszer majd amikor már lesz bátorságom a szemedbe nézni, akkor béküljünk ki, és mosolyogjunk újra együtt.


"Te voltál az aki hirtelen belépett az életembe, és ugyan úgy átsétáltál az álomvilágomba.A szívembe és lelkembe zártalak téged.És nem áll szándékomba elengedni téged, és nem akarom hogy kilépj az életemből."

Érzelmek

Sokat gondolkodom, az idő nem áll meg nekem, az én üres szívem még mindig nem találja érzéseit. Csak a képedet nézem egyfolytába, és az érzelmeim csak ismétlődnek újra és újra. Most már nem fordulhatok vissza, mostmár nem sétálhatok vissza a múltba, hogy megváltoztassam. Amikor nézlek téged a képen akkor úgy érzem ragyogok, mint mélységben a könnyek, mikor ragyognak a fény alatt, miközben hullanak lefelé. Kérlek, adj nekem szárnyakat, kérlek, fogadjam már el a múltat, és azt, hogy szeretlek téged.

Rémálom.

"Hallom a hangod mikor suttogsz, de te még akkor sem hallasz meg, mikor sikítok..."


Olyan volt akár egy régi fekete-fehér, néhol szürkés film.
Vidám színek nélkül.Minden lehangoló volt.Úgy éreztem, az egész világ ilyen szomorú lett.
Lassú léptekkel haladtam előre.Barátaim, családtagjaim, ismerősök mind ott voltak körülöttem.
Elértem egy parkhoz és leültem egy padra. A szeretteim mind gonosz szavakat suttogtak a fülemhez.Legtöbbször azt mondták: -Hibáztál!....
Én nem értettem.Csak ott ültem lehajtott fejjel és hallgattam őket.
Minden rossz érzés elfogott ami csak létezik.Nem bírom tovább, túl nagy a nyomás.
Úgy éreztem mindenkit kirúgnék az egész világból, hogy végre csend lehessen és egyedül legyek csak egy percre.De ők csak tovább és tovább suttogtak ami olyan volt mintha ordítottak volna.
De végre felébredtem, és véget ért a rémálom....

Dreams.~

Neked csodálatos álmaid vannak, ezért valóra kell, hogy váltsd őket.Ne hátrálj meg, ne hallgass senkire.Tedd, amit tenned kell.Ne húzzon vissza senki, csak szép lassú léptekkel haladj előre a fény felé.Amikor eléred a fényt, akkor ragyogni fogsz, mert valóra váltottad minden álmodat.~

Gyűlölet.

A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az önző szavaival,néha gyűlöletével, elborított a ragyogásával.Fagyos szívén át kellett volna látnom, ami mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét.

A végén oly szorosan összeköt minket a lánc, hogy végül már nem bírjuk tovább. Még egy lépés, és megöljük egymást.Nem bírtuk tovább ezt az erős köteléket, de még barátságunk halála után is össze vagyunk kötve egy lánccal amitől soha nem szabadulhatunk...

Még ha gyűlölnénk is egymást akkor sem tudnánk szabadulni egymástól, és ha még jobban eltávolodunk, akkor erősebb lesz az a lánc.Attól a lánctól ami össze köt minket sosem szabadulhatunk.

És még valami...

Én nem is akartam Sasuke lenni, csak Naruto.De ez nemsikerült. Én tökéletes akartam lenni, mert mindig jót akartam neked.Mindig azt akartam, hogy örökre legyünk jóban.Túlságosan a fantasy világomba zuhantam és nem figyeltem a körülöttem lévőkre.Rosszul gondolod, én helyetted soha nem választottam senkit.Téged senki sem pótolhat.Te vagy az egyetlen számomra.Ez mindig is így lesz, ha még nem is mutatom, ha még nem is hiszed el.Én nem akartam a durva és fájdalmas valóságban élni.Talán nem akartam bevallani magamnak valamit.

Tudod akárhányszor összevesztünk, úgy éreztem mindig melletted állnék, mert én azt mondtam magamnak: Képes vagyok rá mert fontos nekem! Aztán a többi összeveszésünknél is folyton ezt mondogattam magamnak. De amikor most utoljára beszélgettünk, én már úgy éreztem belefáradtam ebbe a hosszan tartó veszekedésbe, úgy éreztem nem vagyok rá képes, hogy néha olyan bunkók voltunk egymással, hogy úgy éreztem nekem ez nem megy, hogy kimentselek abból a mély és fekete szakadékból ahová már majdnem leestél.Valami átvette az uralmat felettem, és már nem voltam se angyal se ördög. Én egy szemét alak lettem, aki nem vett figyelembe semmit.
Azok a szavak amiket msn-en leírtam az csak haragból jött, haragudtam magamra, hogy nem figyeltem eléggé.Hidd el, Ellával soha nem tennék ilyet, soha de soha.Nem rontanék el mindent még egyszer.Talán már arra sem vagyok méltó, hogy gyűlölj engem, talán jobban is teszed ha próbálsz elfelejteni örökre, de szerintem ez nem fog menni, mert már olyan közel álltunk egymáshoz, hogy képtelenek lennék örökre elfelejteni egymást.Talán mindig erre a borzasztó napra fogok emlékezni, és majd bánok mindent, de már úgyis mind hiába.
Én nem hazudtam neked Beri, azok a szavak mind igazak voltak még ha nem is hiszed el.Annyit törtem a fejem azon, hogy hogyan menthetnélek meg egy angyalhoz méltóan de nem jutottam semmire.Te nem tehetsz semmiről. Én voltam vak. A sötétség és gonoszság elemésztett és nemtettem semmit amikor kellett volna. Így még utoljára bocsánatot kérek tőled, még ha semmit se számít neked.Most már újra próbálok angyal lenni.Nem adom fel, a végsőkig küzdök, amit nálad nemtettem meg szégyen szemre.
Vajon ez örökre így marad? Remélem egyszer elfelejtjük ami történt és kezdünk egy új barátságot ahol már senki nem ront el semmit.

Egy barát elvesztése.(:

Nem érzek fájdalmat, nem érzek haragot se. Nem tudok se sírni, se nevetni. Nem is akarok semmit se érezni ezek után.
Tudom, hogy igazad volt.Minden igaz amit leírtál.Elbújtam, féltem, gyáva voltam, csak sírni tudtam, csak bántó szavakat tudtam leírni, majd meg akartam érteni, bocsánatot is kértem.Felnyitottad volna a szemem? Pedig nem kellett volna megbocsátanod soha mert én bunkó vagyok, nem törődtem veled, nem foglalkoztam veled.Nem tudtam megfelelni egy igaz barátnak bármennyire is akartam.El akartalak fogadni úgy ahogy vagy mert én tiszta szívből szeretlek.Az űr amiről írtam, nem csak a te érzéseid voltak hanem az enyémek is, ezért írtam róla.
Most már nem érdekel ki mit csinál, nem szólok bele senki dolgába, nem próbálok segíteni senkin.Ha egy másik közeli barátom úgy döntene hogy megváltozik elfogadom és kész, nem fogom nyaggatni, hogy legyen olyan mint rég, mert nekem ehhez nincs semmi közöm.
Ugyebár miért is segítenék? Hiszen nem vagyok hős.
De ha most ezt tenném, megint hibát követnék el? Nem tudom mit tegyek.Csak sodródom a nagy tömegben valahová...

Áll arc.

Az életem nélküled olyan hiányos...Olyan mintha egy részem eltűnt volna...
Amikor elveszítettelek téged, te elhagytál a mosolygós részemmel, a szomorú pedig itt maradt...
Akárhányszor összevesztünk mindig olyan feszült és ideges voltam...
Amikor mosolyognom kell az iskolában, úgy érzem majd meg szakad a szívem mert legszívesebben sírnék és ordítanék...Az a molyosgós arc, csak egy áll arc, amivel elrejthetem igazi érzelmeimet...
Bárcsak eltűnne ez a hatalmas nagy űr mindkettőnkben, bárcsak egy rémálom lett volna és felébrednénk belőle, aztán csak mosolyognánk az egészen, hogy ez úgysem történne meg velünk és újra vissza aludnánk egymás kezét fogva mert titokban félünk attól, hogy ez valóra válhat...

"Nincs jobb tükör egy igaz barátnál"


De mi van akkor ha az a tükör egyszer csak elreped, majd szép lassacskán összetörik darabokra.
Amikor a számodra legfontosabb személy a lelkedet először még csak megrepeszti, majd összetöri...

Emlékfonál.

"Az emlékek azok, amelyek a testet belülről átmelegítik, ugyanakkor darabokra szaggatják."

Amikor megláttalak, azt gondoltam mi ugyanolyanok vagyunk.Közel akartam hozzád kerülni.Azt gondoltam, mi biztos megértjük majd egymást.A múltunk ugyanolyan szomorú és fájdalmas... Már akkor tudtam, hogy köztünk egy olyan kötelék van, ami hasonlít a múltunkhoz.Ugyanolyan fájdalmas és szomorú... Amikor már többet voltunk együtt, egy hatalmas nagy űr kezdett kialakulni bennem, ezt nem tudom megmagyarázni.Szenvedtem, nem tudtam mit tegyek, és még mindig nem tudom...Bármikor amikor úgy éreztem, hogy elveszítelek nem tudtam mit csinálni, csak sírni és veszekedni veled.Olyasmi érzés, mint a szerelem, de mégsem az.Ez egy leírhatatlan érzés, nem tudom megmagyarázni, bármennyit is gondolkodok ezen...
Tudod, én soha nem lennék képes elválni tőled, bármi is történjen.

Én a saját történetemet keresem, mélyen magamba néztem, és végre megtaláltam...

Mindenkiben megvan az a hatalmas nagy űr, és mindenki máshogy vezeti le ezt a feszültséget.
Számomra az írás és a rajzolás jelenti a nyugalmat.Ilyenkor elmerülök az álom világomban, és megvalósítom az álmaimat.Amikor rajzolok, felszabadulok, és abban a pillanatban úgy érzem lerajzolnám az egész életem.Amikor írok, olyan mintha egy regényt írnék saját magamról, az érzéseimről.

A rossz utat választottad, és ezt te nagyon is jól tudtad...

"A művészet valami olyan dolog, ami örökké tart"

Elindultál valamerre, és egy rossz útra tértél.Eltévedtél, lelked másfelé húzott téged.
Te azt hitted, hogy nem vagy elég jó, ezért azt gondoltad, neked már úgyis mindegy.
Ő elfelejtette azt, hogy az igazi művészet a lélekből fakad, de ő pont a lelkétől akart megszabadulni.Érzések nélküli akart lenni.

Ő volt valaki, és nemvolt egy névtelen senki...

Te már nemlétezel számomra.

Az én szememben te már réges rég megszűntél létezni.Egyszerűen kitöröltelek emlékeimből, elfelejtettelek.Sajnálom, az én világomban már nincs többé helyed. Most már egyszerűen elsétálok melletted, ha köszönsz én nem köszönök vissza, ha rám nézel én másfelé pillantok majd, és te fájó szívvel, egy könnycseppett hullatva még gyorsan oda súgod nekem: -Sajnálom...

Te is tudod jól, lelked mélyén már akkoris utáltál.

Megismersz valakit, jóban lesztek, majd megutáljátok egymást pár rossz szó miatt, esetleg félreértések miatt.Elkezdesz gyűlölni, és bármit megteszel, hogy rossz legyen nekem.De semmi gond, tudod én megbocsátottam neked bármikor mert barátok voltunk még ha csak voltunk is.
Tudod, én megbocsátottam neked azt a sok rossz szót amit a fejemhez vágtál.
Tudod, én még azt is megbocsátottam neked, hogy amikor én sírtam, akkor te csak mosolyogtál rajtam, pedig azt sem tudtad miért sírok.
Neked mindent mindig megbocsátottam, de magamnak sosem bocsátok meg, mert amikor neked mondták azt a sok rossz szót, én mindig veled voltam, amikor sírtál, én mindig meg vígasztaltalak, és amikor mindenki mosolygott rajtad amiért sírtál, én mindig megvédtelek...
De tudod mit? Máskor én ezt már nem fogom megtenni érted, és tudod mit? A lelkem mélyén most már én is utállak.(:

Barátoknak nevezzük őket.

...Sosem szabad elfeledkeznünk azokról, akik sokkal régebb óta ott álltak az oldalunkon, mai is ott állnak és fognak is, mert ők nem tűnnek el álomszerűen. Csak vannak, csendben, megértéssel és szeretettel. Nem bántanak, nem szólnak, nem szidnak, nem mennek el. Barátoknak nevezzük őket...

Just Be Friends.

A határok között vagyunk mind ketten...
Egy törhetetlen üvegfal van köztünk,ami elválaszt minket...
A kapcsolat ami unalmassá vált...
Mondd miért kell ennek így történnie?...

Nélküled hiányos maradok.

Amikor még kicsik voltak,megfogadták egymásnak,hogy örökre együtt maradnak...
Szép lassan kezdtek felnőni,és még mindig együtt voltak,mondván azt,még mindig,hogy ők sosem fognak szét válni.A lány mindig a fiúhoz fordult oda,ha valami bántotta szívét.Legtöbbször,mindig csak egy valami bántotta őt,az ha látta,hogy a fiú újabb barátokat szerez.Már közép iskolásak voltak,új barátok,új kötelékek.A lány tartott attól,hogy lassan valaki átveszi a helyét és elfelejti őt a fiú.Mindig meg akadályozta,hogy új barátokat szerezzen.Talán túl önző volt? Nem.Csak annyi az egész,hogy a fiú nélkül hiányos maradna...
De a lány egy pillantásra nemfigyelt jól,és a fiúnak barátnője lett.
A lány szenvedett.Nagyon félt.Most milesz ezután?Mit fogok én nélküle kezdeni?
A fiú is rájött egy nap,hogy itt nemjó valami.Úgy érezte elkell mennie a lányhoz és bevallani neki...
-Sajnálom,nem figyeltem eléggé.Csak egy lépéssel távolodtam el mellőled,és máris elveszítettelek...
Olyan volt mintha a másik felem eltűnt volna.
Kérlek...Legyünk örökre barátok,mert nélküled hiányos maradok...
És továbbra is örökre együtt maradtak...

Csillagtalan éjszaka.

Amikor ott álltunk a csillagos ég alatt rád néztem egy pillanatra és láttam,hogy a tekinteted olyan üres. Én csak néztelek de te ezt észre sem véve csak tovább nézted a csillagos eget.
Azt gondoltam,körülötted most megszűnt minden.Azt gondoltam,te biztosan máshogy látod ezt a képet ami most felettünk van.Azt gondoltam,hogy te most elmerültél abban a végtelen tájban.
Úgy éreztem,hogy inkább most nem kéne szólnom neked,hogy kérlek térj vissza ide és menjünk haza. Nem.Úgy éreztem most csendben kéne maradnom,és vele együtt elmerülnöm ebben a végtelen és szomorú képben.
De vajon miért szomorú?
Mert ezen a napon a te szemedben a csillagok nem ragyognak odafenn olyan szép fényesen.
Olyan halványan fénylenek már....Olyan mintha ők akarnák hogy itt maradjunk velük és csak gyönyörködjünk bennük. Mert azt gondolják,ettől szebben fognak majd ragyogni,hogy valaki gondol rájuk...

(:

"Fogd a kezem jó barát még újabb ezer éven át.Vár reánk a nagyvilág,induljunk hát.
Az úton lesz ki velünk lépdel,de csak te vagy aki végig elkísérsz."

Rájöttem,hogy mi mindig együtt maradunk.Volt olyan pillanat,amikor a piros fonál elszakadt.
Azonban csak a látható piros fonál szakadt el,ami a lelkünkben van az még mindig ugyanúgy állt,mikor megismertük egymást. Azon a napon komolyan azt hittem hogy vége.Nélküle olyan üres voltam.Nem akartam bevallani magamnak hogy hiányzik és szükségem van rá....

-Tudom,hogy össze vagyunk kapcsolódva ezért kell elválnunk. Gondoltam ezt.

De ez nem így van.Csak mi gondoltuk így.Azt gondoltuk útban vagyunk egymásnak.
De hirtelen egy segítő kéz megfogta kezünket és újra összekapcsolt minket....

Célok.Döntések.

Amikor elindultam háttal neked tudtam,hogy mire vállalkozom.
Tudtam,hogy el kell hagynom téged...
Mégis elindultam,a saját céljaim miatt...
Éreztem,hogy vissza nézel még utoljára..
Utoljára....Többé ne nézz vissza. Csak élj. Éld az életed,váltsd valóra az álmaidat nélkülem...

Egy fantasy világban élek,mert utálom a valóságot ahogy van.
És amikor kirúgnak a nagy nagy fantasy világomból...
Nem tudom mit tegyek...


Hiába próbáljuk elfelejteni azt ami történt.
Örökre megmarad bennünk ez a fájdalom.
Hiába próbálunk jóvátenni mindent.
Mi már egy megtört szív vagyunk.
Egy ketté szakadt vidám kép.
Az álmok eltűnnek,ahogy a piros fonál is.
Egymásnak háttal állunk és két különböző útra indultunk el.
Egyet lépsz,és minden megváltozik...

Indulás.

Elindulunk.Szép lassan megyünk,és nem nézünk vissza soha többé.Ezt kell tennünk,érzem.Ez elöl nem menekülhetünk."
Ezt gondoltam,mikor a szobám sarkában ültem egymagam.Sötét éjszaka volt ez,de egy fény bevilágított szobám sarkába.A hold.Kinéztem,és elgondolkoztam az életemen.Ez így nem jó.Tennem kell valamit,mert ha most nem teszem meg,azt már nem élném túl.Elindultam hát hozzá.Együtt útra keltünk.Jött velünk az a személy is,akiben mindig megbíztunk.Ő olyan volt,mint egy kis kutya.Egyfolytában csak ugatott és magát istenítette egész úton miközben cipelte a bőröndjeinket.
Alig bírtam.Úgy éreztem össze dől a világ,miközben mi épp a céljainkat próbáljuk elérni.

Egy álom

Kora reggel volt.Kikeltünk az ágyból és kinéztünk az ablakon.Az ablakon túl,egy csodálatos látvány fogott meg.
Oda kinn az egész utca sorra tele volt hulló cseresznyefákkal.Csodálatos volt.Mindent beborított ennek a csodálatos virágnak a szirma.Minden elbűvölő.Közelebbről akartuk hát látni,ezért kimentünk.Annyira boldog voltam.Ahogy láttam,hogy számomra a legfontosabb személyek boldogok.Ahogy mi hárman előrementünk,észre vettem,hogy legjobb barátnőm lemaradt.Ő csak ott állt a küszöbön,és aggódva sétáltam vissza majd megkérdeztem,hogy mi a baj. Alig tudott valamit kinyögni és láttam,hogy szeme könnyezik. Azt felelte:-semmi, csak ami most előttem van azt láttam álmaimban is.
Énis...énis ugyanezt láttam álmaimban.Én szememben is megjelent egy könnycsepp,majd szorosan megöleltük egymást és ezt mondtam:- Induljunk. Hidd el, elérünk odáig és nem fogunk soha felébredni...
Ott álltunk a cseresznye fa alatt és mosolyogtunk.Ahogy láttam hogy szerelmem és két barátom mosolyog,egy leírhatatlan érzés volt bennem.